Pajkó Toncsi önbizalma

– Én nem tudok úszni. De Toncsika azt mondta, majd ő megtanít – mondja Pajkóné Kiss Katalin.

Toncsika hamarabb úszott, mint járt. Egyéves volt, amikor a fejlesztő pedagógus fölvetette, hogy a torna mellett jót tenne az úszás is. A hatezer lakosú Mezőkovácsházán csak nyáron működik strand, úszásoktatás nincs, ezért nem tudnak a felnőttek sem úszni. Tótkomlósra vitték el, ahol Zsura Zoltán uszodavezető szívélyesen fogadta őket. Ő és a lánya, Brigitta is úszásoktató: tanították, szerették, kényeztették a pici lányt, akinek a vízben mozgás rengeteget segített a fejlődésben.
Toncsi most hetedikes, a mell- és a hátúszás kitűnően megy neki, elkezdték a gyorsúszást is. Azért kellett átmenetileg abbahagynia, mert nemrégiben a lábfején és a lábujjain végzett korrekciós műtétet dr. Marschalkó Péter, a Heim Pál Gyermekkórház ortopédiai osztályát vezető főorvos.

– Nekünk ő a remény orvosa – teszi hozzá az édesanya.

Pajkó Antónia ugyanis mind a négy végtagra kiterjedő rendellenességgel született. A jobb alkarja hiányzik. A bal kezén három ujja van. A lábain hiányoznak a szárkapocscsontok.

Ahogyan a csontjai növekednek, úgy próbálják műtétek sorozatával javítani a mozgását. Sok fájdalom jár ezzel, de Toncsi jól tűri. Két hónapos korában mondta először a főorvos úr, hogy a kislány lábra fog állni. Nehéz volt elhinni, de a szülőknek mégis reményt adott.

Sem a háziorvos, sem a védőnő nem tudott igazán mit kezdeni a végtaghiányos babával. Csak amikor hét hónapos korában az első műtétet elvégezték, a Heim Pál Kórházban kérdezte az egyik sorstárs anyuka, hogy járnak-e korai fejlesztésre?

Megismerték a Végtaghiányos Gyermekekért Alapítványt, egy rendezvényen Czeizel Endre elmondta nekik, hogyan kell szakértői véleményt és az alapján korai fejlesztést kérni.

Végül egyévesen kezdett Szabó-Kiss Gabriella mozgásfejlesztő pedagógus Antóniával foglalkozni.

Akkor tanult meg ceruzát fogni a három ujjacskájával. Festettek az ujja hegyével – ettől javult a finom motorikus mozgása, bámulni való lett a kézügyessége. A gyakorlatok közben szólt a zene, mondókákat sorolt a pedagógus. A kislányt t rnáztatta, az édesanyának pedig a lelkét ápolta. Egy idő után olyan lett, mint egy családtag.

Jelentkeztek hasonló sorsú családok, akik előbbre jártak ezen az úton. Megkereste őket olyan felnőtt lány, aki hasonló problémákkal született – megmutatta, hogy ő meddig jutott. Nem maradtak többé egyedül a bajukkal. Jó volt hallani, hogy nincs itt a világ vége, nagyon sok öröm lesz a kislánnyal, csak meg kell tanulni kezelni a helyzetet.

Ez azonban nem olyan egyszerű. Mezőkovácsházán az emberek megbámulták őket. – Hát tud fogni? – kérdezték, mikor a kislány az orvosi váróteremben felvett egy szórólapot.

– Hát tényleg csak három ujj  van?

Kiderült, a település négy óvodájából egy sincs akadálymentesítve. Fölveszik, persze, bár nincs az alapító okiratukban, hogy ilyen gyerekeket neveljenek. Igen, de éppen ezért ad az állam háromszoros fejkvótát. És az Európai Unióban kötelező a közintézmények akadálymentesítése. Végül akadálymentesítették az óvodát – de csak azt az egyet.

Valika néni, első tanító nénije maximálisan elfogadta és elfogadtatta Toncsit a gyerekekkel. Igaz, nagyon féltette. Toncsika, ne menj a csúszdára, mert leesel! A gyerekek nyitották neki a csapot, adták a kezébe a törülközőt – de a kislány nem szerette. Önálló akart lenni. Pajkóéknak van két felnőtt gyermeke. Sokszor ők öntöttek lelket a szülőkbe. A nagylány mondta azt is, hadd küzdjön Toncsi: ha úgy akarja, kösse csak meg egyedül a cipőfűzőjét a három ujjával! – Ne sajnáld, akkor meg tudja csinálni! – mondta az anyjának. És megcsinálta.

Egyszer nagy boldogan jött haza az iskolából, mert kapott „kékítést” („fekete pontot”) a füzetébe. Egy gyerek nem akarta megérteni, hogy amikor nem kéri, ne segítsen, és Toncsika mérgesen rálépett a lábára.

Kétévenként kap műkezet, de azt a gyerekek fél év után kinövik. Nehéz, idegesíti, néha verekszik vele, arra a legalkalmasabb. A jobb karja végén finom idegek vannak. Még óvodás volt, amikor elvitték a csoportot Békéscsabára egy játszóházba. Toncsi ledobta maga mellé a „kacsót”, és fűzte a gyöngyöt, mint a többi gyerek.

Az édesapa minimálbéres állásban dolgozik – örül, hogy egyáltalán van munkája, s határozatlan időre szól a szerződése. Az édesanya ápolási segélyt kap – havi 50 220 forintot –, ez utazással egyetlen budapesti kórházi kezelésre elég: ott alhat, étkezhet, együtt lehetnek, de fizetni kell érte. Joga volna 4 órás munkát vállalni – csakhogy Mezőkovácsházán
nincs munkalehetőség.

Azért alakult így, mert nem vették észre a magzat végtaghiányát az ultrahangos ellenőrzésen. A műhibaperben dr. Ábrahám László ügyvéd segítségével 10 millió forint kártérítést ítéltek meg a családnak. Ha az nem volna, nem jutna fejlesztésre, úszásra.

Van még belőle, nagyon beosztják. Nem telik üdülésre, kirándulni is csak egy napra mennek, hogy ne kelljen fizetni a szállásért. Egyszer a kórházi kontroll után megnézték a Budai Várat. A 2016-os Eb-n megkedvelte a focit – annyira szeretne egy Fradi-klubkártyát.

Megismerkedtek Illés Fanni paraúszóval, aki láb nélkül született.

És Pásztory Dóra kétszeres paralimpiai úszóbajnokkal. Toncsi is szeretne versenyezni – a korrekciós műtétek miatt egyelőre nincs meg a kategóriabesorolása.

Egyetlen matek négyest leszámítva mindig kitűnő volt a bizonyítványa. ECDL-vizsgát tett számítógépes grafikából. Festményeivel van tele a szobája és az előszoba fala. Noha jobbkezesnek született, gyönyörűen ír a ballal. Harmadik lett a megyei szépírási versenyen, és bejutott az országos döntőbe.

– Mit adott neked a szépírás?

– Önbizalmat – válaszolja. Édesanyja felidézi, hogy Illés Fanni, aki kerekes székes szépségkirálynő is, önironikusan megosztott egy fotót a Facebookon. A Lábatlan helységnévtábla előtt készült, s azt írta alá: hazaértem.

– Annyira rendben vannak lelkileg azok a gyerekek! Remélem, Toncsi is ilyen lesz.