Ilyen állapotban van a kórházba került Dévényi Tibor
origo.hu
SCHMIDT MAGDOLNA Csepelről hívott. Tizenkilenc évesen, 1961-ben került a fővárosba Hartáról – mondta –, de a szívében most is hartai. Az utóbbi hónapokban több képet látott a lapban a szülőfalujáról, szívesen mutatna ő is.
Ülünk a csepeli panellakás szobájában, előttünk az asztalon a képek. Hallgatom Magdát, s hamar kiderül, mennyi közös ismerősünk van. Nemcsak Hartáról, hanem a Dunatetétlenhez tartozó Hetényipusztáról is, ahol felnőttem, s ahol kis korában Magda családja is élt.
– Az érparton volt a házunk, nem messze a nagybátyámék, Schmidt Boldizsárék tanyájától – emlékezik Magda. – Apámat Schmidt Péternek hívták, kétéves koromban fogságba került – civilként – a Szovjetunióba. Hartáról és a környékről sok embert elvittek.
Ukrajnában, Krivoj Rogban dolgozott bányában, sikerült túlélnie, öt év múlva hazatérhetett. A fogság azonban erősen megviselte az idegeit, édesanyám sokat szenvedett mellette.
A képek közül kiválaszt egyet: anyai nagyszülei családjáról készült Hartán 1931-ben, egy kettős lagzi, édesanyja és János fiuk lakodalma alkalmából. Középen a széken a nagyapja, Szurma Imre és felesége, Wéber Mária Erzsébet ül, ölében idősebb fiuk, Imre kislányával, aki sajnos ötévesen balesetben meghalt. A képen balról a harmadik az édesanyja, Erzsébet, régi hartai menyasszonyi ruhában.
– Én 1942-ben születtem. Apám, aki korán árvaságra jutott és a nagyszülei nevelték, utánuk 60 hold földet és szép házat örökölt – réved Schmidt Magda a múltba. – Az államosítás és a kuláküldözés miatt azonban szinte mindent elveszített a családunk. Volt egy kis malmunk Hartán, a Békavárosban – a falu lapályos, vizes részén –, ettől is meg kellett válnunk. De édesanyám nem panaszkodott soha. Határtalan szorgalommal dolgozott, és mindig énekelt. Én is sok hartai éneket tudok. A hangomat anyámtól örököltem, aki már 36 éve nincs velünk...
Ötvenhat éve, hogy „feljött” Csepelre, és elkezdte a munkát a zsákgyárban. Férje, Vámos András 21 évvel ezelőtt meghalt, két gyermekük született. Tizenegy éve, hogy hozzáment Malinics Sándorhoz, hazajárnak vele is Hartára.
– Kimegyünk a temetőbe – sóhajt –, akiket a képen látunk, ott nyugszanak mindannyian. Édesanyámtól a legnehezebb ilyenkor elválnom. Olyan, mintha szólítana engem az én drága kincsem, odafentről, a mennyek országából...
origo.hu
borsonline.hu
life.hu
hirtv.hu
haon.hu
origo.hu
mindmegette.hu
vg.hu
origo.hu
origo.hu
origo.hu
origo.hu