F. Tóth Benedek: Szolgálati viszony

Történetünk hőse egy asszony. Neve is van, Margit. Eredetileg Veronika, de ezt nem írhatjuk le, mert úgy könnyű volna beazonosítani. Szóval Margit. Kedves nő, a foglalkozása eladó. Amúgy varrónő, de ha kiderülne, hogy Margit, az eladó valójában Veronika és varrónő, kellemetlen helyzetbe kerülne. Pedig a történet nem kényes, mint inkább bájos. Emberi, ahogyan a városban mondanák. Pedig ha tudnák, hogy minden történet emberi, nem mondanának ilyeneket.

Család-otthonF. Tóth Benedek2018. 01. 11. csütörtök2018. 01. 11.
F. Tóth Benedek: Szolgálati viszony


No, mindegy is, mert a lényeg az, hogy egy korai téli délutánon, ami inkább estének tűnt már, pedig az óra nagymutatója épphogy csak rámászott a négyesre, sűrű, nehéz felhő ereszkedett a falura. Tömött vatta, égi galuska.

A mennybolt mintha meg akarta volna fojtani a földet. Ebben a szürkeségben pedálozott Margit.

Egyenes háttal ült, nyújtott karral, enyhe terpeszben tekert. Fejére kendőt kötött, kezére kesztyűt húzott, vádliját félszárú csizma verte, ha éppen nem a sípcsontját ütötte a kemény bőr. Boldogan nézett az elébe ereszkedő szürkeségbe, és az sem zavarta, hogy a világból, már amennyit az elmúlt harminc évben megismert belőle, méterről méterre haladva kevesebbet látott. A házakat egy idő után már csak résre húzott szemmel tudta kivenni, majd a táblák olvadtak be a sötétbe. Amikor már a bicikli kormányát is alig tudta kivenni, azt gondolta, hogy az este ma hamarabb érkezett, mint általában. Télen, mondjuk, mindig általában van, különösen azokban az órákban, amikor a Nap korongjának kontúrját sem lehet látni. Emlékezetből meg csak a bolond teker haza sötétben.

Margit arra gondolt, leszáll a kerékpárról, és a kerék ívéhez illeszti azt a szerkezetet, amit atudományos nyelv, de még a népi is így hív: dinamó.

Már lassított, a lábát is emelte, hogy lelépjen emberi erővel hajtott járgányáról, amikor egy árnyék jelent meg előtte. Hirtelen bukkant elő. Formára ember, alakra férfi, kezében apró zseblámpa világított.

– Hohó, hohó, nocsak… – mondta a sötétből előtűnő hang, és amint Margit megállt és lelépett a hajtányról, arra gondolt, hogy ismeri ezt a hangot, sőt az embert is. Az alak Margit hites ura volt, a férfi, akinek tizenkét évvel ezelőtt örök hűséget esküdött, s akitől két gyermeke is született. Zolika és Áron (valójában Petike és Béla), két mosolygós, óvodás korú fiúcska.

– Megijesztettél, Sanyi! – mondta Margit. Valójában Jánost mondott, mert a férfi nevét sem írhatjuk le, mert János rendőr, és a rendőröket olykor külön törvény védi a beazonosíthatóságtól.

Így hát Sanyi rendőr szeme megrebbent a sötétben.

No, nem azért, mert felismerte a feleségét, hanem mert az agyán átfutott a szolgálati szabályzat néhány passzusa, amit már akkor sem tudott különösebben értelmezni, amikor olvasta azokat.

– Szolgálatban őrmester! – jelentette ki határozottan, majd ismertette a tényállást, nevezetesen a sötétben való kerékpározásra vonatkozót, valamint közölte az ezzel járó kiszabható bírság mértékét.

– Ne szórakozzál már, Sanyi – fakadt ki Margit, hangjában őszinte aggodalommal. Sanyi rendőr azonban kitöltötte a szükséges papírokat, majd miután ismertette a kivilágítatlan közlekedés lehetséges következményeit is, útjára engedte a dinamót időközben működésbe hozó Margitot.

Este, de amikor már tényleg este volt, mert a Nap korongja alábukott a horizonton, Sanyi rendőr hazatért. Leült a családi vacsorához megterített asztalhoz. Végignézett a gyerekeken, megsimogatta fejüket, majd Margithoz fordult:

– No, és történt ma valami izgalmas? – s olyan nyugodt hangon kérdezte, mintha mi sem történt volna. Margit pedig nézte az ő urát, nézte hosszan, majd a szedőkanál után nyúlt, és amíg kimérte az adagokat, elmesélte, hogy ma este különösen sötét, sűrű és nehéz felhő ereszkedett a falura.

Ezek is érdekelhetnek