Miért mennek Nyugatra? 'Ne ítélkezzünk mások felett a körülmények ismerete nélkül'

Kedves Ágnes!
Régi barátom a Szabad Föld, szeretem az összes oldalát, elolvasom minden cikkét. Mindig kíváncsian várom az ön rovatát is, a sok tanulságos történetet – a válaszaival is legtöbbször egyetértek. De nem így volt néhány hete, a november 11-i szám kapcsán. A 72 éves, beteges édesanya panaszolta, hogy bár jómódban él a család, a lánya és orvos férje, két gyermekükkel mégis elhagyják hazájukat, az édesanyjukat, barátaikat. Az ön válasza lesújtott: mivel a levélírónak van pénze, ezért, ha már nem tudja magát ellátni, beköltözhet egy jobbfajta idősotthonba. Hát itt tartunk! A szülő felnevelheti gyerekeit, segíthet az unokáknak, a viszonzás érte a magányos öregség… A környezetemben azt látom, hogy egyáltalán nem a szegény ember gyereke indul útnak, hamuban sült pogácsával a tarisznyában, hanem az, akinek már itthon is jól ment. De egyeseknek semmi sem elég. S elfelejtik e sorokat: „Hazádnak rendületlenül / Légy híve, oh magyar...”
Üdvözlettel: Kati mama


Kedves Asszonyom!
Nagyon is élő, sőt égető problémáról van szó: uniós csatlakozásunk óta százezrek mentek külföldre dolgozni, átmenetileg vagy végleg. Sokan egzisztenciális okokból – mint például a 23 évnyi tanulás után 200 ezer forintot kereső fiatal szakorvos vagy a három műszakban dolgozó, 100 ezret hazavivő ápolónő – mentek el hazai jövedelmük többszöröséért. Mások a szélesebb lehetőségekért vagy csak kalandvágyból. Az igazán szegény családból származó, szakképzetlen, nyelveket nem beszélő munkaerő számára ott is korlátozottak a munkalehetőségek. De a világ kinyílt, a fiatalok sokkal mozgékonyabbak, mint valaha – mert megtehetik. Nem vagyunk egyformák. Ön sem, én sem hagynám magára öregségben, betegségben a szüleinket. Más viszont nem csinál ebből problémát: majd csak lesz valahogy. De vissza nem tarthatjuk azt, aki menni akar. Annak nem érdemes Vörösmartyval sem példálózni. Amúgy meg ne ítélkezzünk mások felett a körülmények ismerete nélkül. Viszont az itthon maradónak meg kell oldania az életét. Erre adtam egy tanácsot múltkori levélírómnak. Ő olyan szerencsés, hogy nem szorul rá gyermekei anyagi segítségére. Nem kell elhagynia magát, vannak lehetőségei. Igaz, azoknak a magányos öregeknek, akiknek se egészségük, se pénzük, és a családjuk is messze – nehéz vigasztalót mondani. De talán egyszer megfordul a folyamat. Vannak például komoly lépések az orvosok itthon tartására, talán eredménye is lesz. Ha a fiatalok látnak majd maguk előtt jövőt, talán visszajönnek. Vagy el sem mennek.
Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes