Ne sajnálj, inkább kérdezz!

„Hosszan nézegette a kezemet, majd feltette a számára legfontosabb kérdést: Neked műkörmöd van?” E kérdést Pásztory Dóra paralimpiai bajnok úszónak a kisfia bölcsijében szegezte egy kislány. Az úszó végtaghiánnyal született, ám öt ujja – mint meséli – már akkor sem gátolta semmiben, mikor pici lányként hódította meg a mászókát.

Többféleképpen reagálnak az egészséges felnőttek, ha valamilyen sérüléssel, fogyatékkal élővel találkoznak. Zavarba jönnek. Elfordítják a fejüket, mert nem tudják, miképp viselkedjenek. Sajnálkoznak. De nem így a gyerekek. Ők nyitottak a világra, kérdeznek. A felnőttek feladata, hogy ezt a nyitottságot megőrizzék bennük. A bármilyen fogyatékkal élők, vagy akik csak picit is mások, mint a szerencsésebb, teljesen egészséges átlag, naponta találkoznak akadályokkal.

Róluk volt szó az „Akadálymentesítők” elnevezésű rendezvényen az Európa Pontban, ahol a résztvevők – Pásztory Dóra sportoló, Kazány Tibor, az ultrakönnyű kerekes szék, a Spinner feltalálója és Gusztos Péter, a Suhanj! Alapítvány alapítója – arról beszélgettek, hogyan lehet új életet kezdeni, visszailleszkedni a társadalomba a maradandó sérülésekkel járó baleset után. Miként kapcsolódhatnak be a fogyatékkal élők is olyan hétköznapi tevékenységekbe, mint a sport vagy a tömegközlekedés?

Pásztory Dórát a mássága nem akadályozta abban, hogy teljes életet éljen. Ha új osztályba került, hamar elintézte a dolgot: kiállt diáktársai elé, bejelentve, ő ilyen, meg lehet fogni a kezét, a karját, fel lehet tenni kérdéseket. Nem kell félni és nem kell sajnálni.

Kazány Tibor már felnőttként szembesült megváltozott élethelyzetével: néhány évvel ezelőtt egy baleset miatt kényszerült kerekes székbe. Mint Dóra, ő is gyorsan feltalálta magát. Hogy ne kelljen másokra szorulnia, könnyű kerekes széket készített – az eszköz másoknak is segít, folyamatosan gyártják a Spinnert.

A legfontosabb, hogy a fogyatékkal élők és az épek előítéletek nélkül éljenek egymás mellett – állítják mindketten –, hogy megismerjük a másikat, ne féljünk az ismeretlentől. Ha bámul a gyerek a metrón? Ne csitítgassuk, hagyjuk kérdezni, és válaszoljunk rá.

– A lányaim iskolájában kérdezte tőlem egy kisfiú: Tibi bácsi, játszhatok a bringáddal? – meséli Kazány Tibor. – Ő nem a sajnálni való embert látta bennem, hanem valakit, aki más, mint ő. Neki ez a másság még játék. Éppen ezért tartom nagyon fontosnak, hogy a gyerekeket minél hamarabb bevonjuk: mutassuk meg nekik az óvodában, iskolában, hogy sokan élnek másképpen, mint ők, mégis ugyanolyan emberek, nem jobbak és nem rosszabbak, ugyanaz az örömük és bánatuk.

Az persze már más kérdés, hogy a hétköznapi életben a fogyatékkal élők nem boldogulnak olyan könnyen. Nem a saját hibájukból. Hanem például azért, mert 2018-ban még mindig nem magától értetődő, hogy egy európai fővárosban az egyik legforgalmasabb metróvonal felújításakor gondoljanak az akadálymentesítésre. (Nem csak a kerekes székesek életét nehezíti meg az „akadályokkal” teli város, de az idősekét, a kisgyerekes, babakocsit toló édesanyákét, a súlyos csomagot cipelőkét is. És e sor még hosszan folytatható.)

De nem csak egy-egy rámpa felszereléséről van szó: sokan nem gondolnak bele, milyen akadállyal kell megküzdeniük az egyszerűnek tűnő élethelyzetekben a fogyatékkal élőknek. Gondot okozhat például a túl magas recepciós pult a kerekes székben ülve, a rosszul elhelyezett pad, oszlop a közösen használt tereken. Minderre Gusztos Péter emlékeztet. A Suhanj! Alapítvány önkéntesei lassan már nyolc éve dolgoznak azon, hogy a fizikai vagy szellemi fogyatékkal élők is sportolhassanak. Vagy úgy, hogy részt vesznek egy városi futóversenyen, vagy úgy, hogy a számukra és az épeknek is könnyen használható, integrált edzőteremben edzenek. Nem csak a fizikai akadálymentesítés fontos tehát, de a mentális is. Ismerjük meg egymást, legyünk elfogadók és türelmesek. Állampolgárként támogathatjuk a fogyatékkal élőket segítő civil szervezeteket, de önkéntesként is sokat tehetünk. A közösség ereje – mint sok más helyzetben – ezúttal is rengeteget segíthet.