F. Tóth Benedek: Pontos pontatlan

Törtarany kerettel, acélos vázzal, kopott üveggel, csorba szíjjal. Melyik órának milyen sors jutott. Mert az idő az órákkal is elbánik. Áthúz rajtuk néhány évet, évtizedet, majd amikor ellustulnak a mutatók, de úgy, hogy a félkört is csak vánszorogják, az idő elhagyja az órákat. Mint lélek a testet.

Aprócska fiú lépett az asztalhoz. Szemével végigsimított a szerkezeteken, ujjával megbökött néhány számlapot.

– Bácsi, meg tudja mondani a pontos időt?! – szólt halkan, és belenézett Bandi Ármin bánatos szemébe.

– A pontosat aligha.

A fiú nem értette.

– Akkor milyet tud mondani?

Bandi Ármin elmosolyodott.

– Nézd meg ezeket az órákat! Lám, mennyi van belőlük.

Milyen sokféle. Digitális, analóg, kerek számlapos, négyzetes, felhúzós, elemes, vízálló, magasságmérős. Bármilyen, amit csak el tudsz képzelni. S bár különbözőek, egyvalamiben hasonlatosak. Mutatják az időt. Miközben az időnek mindegy, hogy mérik-e vagy mutatják. Az idő ugyanis csak úgy van. Öröktől fogva örökké. Így aztán, legyen bármilyen órád, fiatalember, zsebben hordható, nyakba akasztható, szíjas vagy láncos, nincsen két ugyanolyan óra, amelyik ugyanazt az időt mutatná. Lehet, az egyiken hét óra múlt négy perccel, a másik viszont delet mutat, de ez így van jól.

Az idő szempontjából ugyanis mindez nem lényeges. A pontosság csak nekünk, embereknek fontos. Hogy akkor érjünk oda a déli találkozóra, amikor a nagymutató éppen akkor billen a kicsire, amikor egymást fedik a tizenkettes számon. Vagyis, ha te, fiatalember a pontos időre vagy kíváncsi, az alighanem azt az időt jelöli, amit a szüleid óráján is éppen annyit vagy ahhoz nagyon közelit mutat, amikorra vissza kell térned hozzájuk, különben aggódni kezdenek érted.

A fiú bólintott, és látszott rajta, pontosan érti, amit Bandi Ármin mondott.

– Ezek szerint kikapok. Csak öt percet kaptam, hogy szétnézzek, amíg ők megveszik a zöldséget. Ott állnak annál a néninél, tetszik látni?

Bandi Ármin a szülőkre nézett, és így szólt.

– Ugyan, nem kell mindig a legrosszabbra gondolni. Ha visszatérsz, meséld el apukádnak, amit az időről tanultál.

Most már tudod, hogy apukád órája sem a pontos időt mutatja.

– De neki szép órája van – felelte a fiú. – Azon még nem sokat foghatott az idő.

– Bizonyára így lehet, fiatalember – szólt Bandi Ármin, miközben felemelt az asztalról egy órát. Apró, sötétkék színű műanyag tokba bújtatott fémszerkezet volt, gyerek csuklójára illő, vékony szíjjal. A fiú felé nyújtotta. – Tessék, ezt neked adom. Ajándék. Régi szerkezet, felhúzós.

A fiú ösztönösen hátralépett, de látva Bandi Ármin bánatos szemét, tudta, nem kell félnie.

– Tényleg az enyém?

– A tiéd.

Bandi Ármin felcsatolta az órát a fiú csuklójára.

– Majd kérd meg édesapádat, hogy húzza fel, és azt az időt állítsa be rajta, amit az ő órája mutat. Így lesz közös pontos időtök, ami csak a tiétek. S ha ezt már tudod, a jövőben mindig idejében térhetsz vissza hozzá, és sosem késel el sehonnan.

A fiú megköszönte az órát, és ugrándozva visszarohant a szüleihez. Bandi Ármin pedig mosolyogva nézett utána, és arra gondolt, hogy lám, milyen könnyű boldoggá tenni valakit, aki csak a pontos időt szerette volna megtudni. S lám, milyen hasznos dolog is az idő, a mérhetetlen, a visszafordíthatatlan.

A nem létező.