Túlélés a javából

Miért vannak kiéhezve az emberek a túlélőshow-kra? Miért tartják erőn felüli mutatványnak, ha magamutogató figurák öt percig pókok társaságában gubbasztanak egy ládában, vagy fél napig térdig sárban dagonyázva próbálnak „túlélni”? Ezek a kérdések motoszkáltak bennem, miután Hadas Kriszta Jön a baba című dokumentumsorozatából megnéztem néhány részt. Igaz, az előbbi műsor reality show, az utóbbi meg tévés doku, de a kézzelfogható „show” világából tíz olyan történetet ismerhetünk meg, amelyek közül mindegyik túlélés a javából!

A cím alapján gondolhatnánk, hogy valódi sikersztorik, boldogságban úszó szülők és habos-babos életek elevenednek meg előttünk. De szó sincs róla. Hétköznapi emberek, pocakos és kopaszodó apukák, túlsúlyos kismamák a szereplők, akik képesek úgy viselkedni, mintha a közelükben sem lenne a kamera.

Forgatókönyv nélkül mutatják meg az életüket, a babavárás, a szülés és az azutáni, egyáltalán nem mesébe illő pillanatokat. Az egyik részben találkozhatunk egy párral, tizenhét lombikbébi után születik meg a kislányuk.

Egy másikban pedig azzal a főiskolás lánnyal, akit a várandóssága alatt hagyott el a barátja, egyedül kellett vállalnia a babát. Aztán ott van a háromgyerekes, középkorú nő, aki jóval fiatalabb párjának szült, s nem érdekelte, hogy mit gondol róla a környezete. Vagy az a család, ahol az apa transzplantációja egy hónappal előzte meg a szülést. Az előző két évad igaz történetei ezek, s november óta a harmadik is látható az RTL II-n.

– Ezek az emberek körülöttünk élnek, lehet, hogy éppen a szomszédban. Nem kiszolgáltatottabbak és sajnálatra méltóbbak,boldogabbak vagy boldogtalanabbak, mint bárki más, hiszen mindenkinek megvan a maga története. A sorozatban nincs szenzációhajhászás vagy túlzott szentimentalizmus, ezért is könnyű azonosulni a szereplőkkel – vélekedik Hadas Kriszta, a műsor szerkesztőriportere.

– A babavárásról, a szülésről, a szoptatásról és a következő hónapokról mindenki úgy beszél, hogy ez az élet leggyönyörűbb időszaka. Így is van, de közben piszok nehéz is. Csak a nehézség mértéke más. Nálunk ez még mindig tabutéma, mert az anyának illik boldognak és erősnek lennie. Ezt sugallja számos magazin, tévé és rádió. A hírességek gyönyörűek a terhesség alatt, nincsenek problémáik, a szülés után két héttel ismét versenysúlyukban pompáznak. A sorozat kendőzetlenül beszél arról, hogy ez egyáltalán nem így van. Az egyik rész Petráról szól, aki a kislánya születése után depresszióba esett.

A forgatás idején a második babáját várta, s rettegett az újabb depressziótól. Miután adásba került a róla szóló rész, százszámra érkeztek levelek. Többen arról számoltak be, hogy eddig senkinek nem mertek beszélni lelki vívódásaikról, mert tele voltak szégyenérzettel.

De most felszabadultak, hogy nincsenek a gondjukkal egyedül. Egy anya a pszichiátriáról írt, mert olyan súlyos állapotba került, hogy ott kezelték – meséli a műsorvezető.

Petra sem volt könnyű helyzetben, súlyos szavakat mond ki a filmben: „Meg akartam halni, azt kívántam, valaki vigye már el innen ezt a gyereket.” Végig mellette volt a családja, igaz, értetlenül szemlélték, hogy mi zajlik a fiatal nőben. Leginkább a tehetetlenség érzése miatt. Amikor Petra megtudta, hogy másodszor is terhes, azt mondta a férjének, Balázsnak, biztosan nem képes még egyszer végigcsinálni.

Úgy döntöttek, nem tartják meg a babát. Már a klinikán az abortuszra készítették elő Petrát, amikor úgy döntött, mégis megtartja a magzatot. Balázzsal tudatosan készültek arra, hogy a második kislány megszületése után ne kapjon teret a depresszió, de az akarat kevés volt. Ugyanazokkal a tünetekkel kellett szembenéznie, mint korábban. Állandó szomorúság, sírás és örömtelenség lett úrrá rajta, miközben alkalmatlannak érezte magát az anyaságra.

– Kiderült, hogy Petránál a szoptatás hatására olyan hormonális változás történik, ami kiváltja a depressziót, ami létező betegség. Felmerült a kérdés: elapasszák-e a tejet, hogy Petra ne legyen depressziós, vagy inkább szoptasson tovább? Ez utóbbi mellett döntött – mondja Hadas Kriszta, aki megszámlálhatatlan levelet és visszajelzést kap azoktól a nőktől, akik azt érzik, hogy ugyanazokon a nehézségeken mennek keresztül, amiket az egyes családok történeteiben láttak. – Nálunk általában nem díjazzák az őszinteséget. Akkor mennek jól a dolgok, ha mindenki úgy viselkedik, ahogyan a társadalmi norma elvárja, különben megbélyegzik. De mégiscsak a XXI. században élünk. Ideje lenne, hogy ítélkezés nélkül elfogadjuk mások döntéseit, akkor is, ha az nem egyezik a miénkkel. Ez a sorozat erről is szól.