Még él a lélek

A szolgálólány meséje című sorozatról van szó, amelynek második évadát kezdte az HBO. Margaret Atwood több mint 30 éve írt, klasszikussá vált utópiáját már korábban is megfilmesítették, de az különösebb visszhang nélkül maradt. A sorozat első évada viszont a tavalyi év tévés szenzációjává vált. Joggal, mert gondolatisága és látványvilága rendkívül hatásos lett, érdekes karakterekkel, nem kiszámítható sztorival, szenzációs színészi alakításokkal.

A cselekmény a nem túl távoli jövőben játszódik, ahol a nőknek nincs joga. Előbb csak az egyenjogúságuk csorbul, aztán kirúgják őket a munkahelyükről, majd a film jelen idejében már csak akaratlan rabszolgák. Az egykori USA romjain felállt vallásos fundamentalista államban katonai diktatúra uralkodik. A korábbi szexuális szabadosság és a környezetszennyezés hatására a nőknek csak kisebb része képes megtermékenyülni, ezért őket magas rangú férfiak szolgálatára osztják be. Rabszolgaként kell a gazda rendelkezésére állniuk, és a feleség közreműködésével mindent megtenniük az egészséges utód létrehozásáért. Aki tud szülni, annak a többiekéhez képest viszonylag könnyebb az élete, ám aki nem, arra szörnyű sors vár. Mint ahogyan a kevés lázadóra is. Hősnőnk, June, minden viszontagság dacára még mindig nem tört meg egészen, igyekszik életben maradni és megpróbálja nem elfelejteni régi, emberhez méltó életét. S ébren tartani férje és gyermeke emlékét, akiknek sorsáról semmit sem tud. Sorstársainak többségével ellentétben még mindig pislákol benne a remény, még él a lelke.

Aki nagyon keménynek találta az első évadot, azt a második évad első epizódja eljuttatta az elviselhetőség határáig – mint engem is. A fantasztikusan megkomponált képsorokon például olyan jeleneteket láthatunk, hogy a kihalt stadionban emelt ácsolaton egyszerre vagy harminc nőnek hurkolják a nyakába a hóhérkötelet. A nézőt kitöri a frász – nem először –, mégis érdemes tovább figyelnie. Acélozzuk meg magunkat, mert hasonló jókat ígér a bevezetés. Ez már nem a híres írónő műve alapján készül: az első évad ott ért véget, ahol a könyv. Szabad kezet kaptak a sorozat készítői, de azért remélem, hogy a borzalmak továbbra sem lesznek öncélúak, s hogy valamerre tart majd a történet. Az alkotók tehetségét látva, erre jó az esély.

Utópiáról van szó, de attól is olyan hatásos a sorozat, hogy a sok borzalomból sok minden már megtörtént a valóságban is. Számos országban ma is a végletekig kiszolgáltatottak a nők. A kivégzős helyszínek egyik-másika is ismerős, lásd a stadionok szerepe Chilében, Argentínában. A kegyetlen apáca-kápóknak is van előképük: a Magdolna-rend az ötvenes évek Írországában. Mindettől csak ijesztőbb lesz a végiggondolt következmény.

Nagyon jók a színészek. Mindenekelőtt a főhős szerepében Elisabeth Moss, aki nem a szokványos filmsztárszépség. Néha szép, néha csúnya, átlagos arcával, de beszédes szemeivel, mindent elmondó arcjátékával tökéletes a szerepre. Meg is kapta érte tavaly az Emmy-díjat, a legfontosabb tévés elismerést.

A lassan hömpölygő történet lehetne kissé feszesebb, de ez minden kifogásom. Magamról még annyit hadd mondjak el: utálom, hogy néznem kell, de nem tehetek mást – ezt a sorozatot nézni kell.