Szalon a Váci utcában

Kezdődött azzal, hogy január 28-án Pozsgay Imre hatalmas követ dobott az állóvízbe, amikor a rádióban kijelentette: 1956 nem ellenforradalom volt, hanem népfelkelés. Innentől kezdve felpörögtek az események. Tavasszal a Rákoskeresztúri köztemető legtávolabbi zugában megtalálták és feltárták Nagy Imre és mártírtársainak sírját. Júniusban megtörtént a katartikus újratemetés, majd július elején Nagy Imre hivatalos, törvényi rehabilitálása. Utána már megállíthatatlan volt a rendszer összeomlása. Abban az évben mindent vártunk és reméltünk – talán jobb is, hogy nem láthattunk a jövőbe.

A mai diákok persze tanulnak '56-ról meg az azt követő megtorlásoktól, de mindez már csak törilecke: nincs sokkal közelebb, mint mondjuk, az 1948–49-es szabadságharc. Hiszen még a szüleik sem éltek akkor, s a nagyszüleik is gyerekek voltak. Ezért fontosak a művészi vagy dokumentarista alkotások, amelyek közel hozzák azokat az időket. Ilyen műnek szánták alkotói a Glaszékesztyű című dokumentumfilmet, amelyet most, a június 16-i kivégzés 60. évfordulójának alkalmából vetített a Hír Tv. A Szanyi Zsófia rendezte filmet korábban bemutatták gimnazistáknak is. Hát, hogy őszinte legyek, fogalmam sincs, mit értettek belőle. Ugyanis Nagy Imre és Rotschild Klára sorsát igyekeztek valamiképpen összehasonlítani, összefonni a divat szemszögéből… Ez a koncepció mindenképpen erőltetett, noha külön-külön mindkét sors rendkívül érdekes. És jól is mutatták be, különösen Rotschild Kláráét, nyilván ez a kevésbé közismert. Nagy Imréről már nagyon sok filmet láthattunk, itt szükségszerűen az útja vége került előtérbe – még egy akasztófa hátborzongató megjelenésével is. A kor, 1958 felidézését a Rotschild-szalonnal folytatták, a szocialista gazdaság e kakukkfiókájával.

Hogyan létezhetett a súlyos hiánygazdaságban – amikor a boltokban kábé háromféle cipőt vagy kabátot lehetett kapni – egy ilyen, minden igényt kielégítő luxusszalon? Mert a Váci utcai Különlegességi Divatszalon, majd a hetvenes évektől Clara Szalon unikum volt az egész országban. Jovanka Broz, Tito felesége évente járt ide felfrissíteni a gardróbját, saját próbababája volt, amit időről időre – az asszony kilói számának gyarapodásával – cseréltek. Itt varrták Kádárné jó anyagból készült, nagymamás kosztümjeit. Egyébként Klára asszony őt is Anyukámnak szólította és tegezte, mint a húszéves manökenjeitől kezdve a Kossuth-díjas színésznőkig és a legfontosabb elvtársnőkig minden vásárlóját.

Rotschild Klárának már a harmincas években menő szalonja volt a Belvárosban. Sem rajzolni, sem varrni nem tudott, de a vérében volt a divat, szülei varrodájában nőtt fel. Teremtő fantáziával, remek csapatépítő vénával, borotvaéles ésszel áldotta meg a természet. És fotografikus memóriával, ami igencsak jól jött, mondjuk, egy Diorbemutatón Párizsban… Évente négyszer is kimehetett a divat akkori fővárosába, ahol „lelopta” a legszebb modelleket és bevásárolta a legjobb anyagokat. Persze ment a pesti pletyka, hogy mindezért cserébe mit kellett nyújtania. De a történészek állítják, hogy nem volt sem besúgó, sem kém: egyszerűen egy erős igényt kellett kielégítenie. Mert a Rákosi-, majd Kádár-rendszer elitjének hölgyei nem a Corvin Áruházból akartak öltözködni.

A filmben sajnálatos módon eléggé esetlegesen keveredtek a riport-, illetve fikciós elemek, s bár a tartalom rendben volt, nem hinném, hogy a fiatal nézők minden elemet értenének. Azt gondolom, kár volt a két főhőst, a jelentős történelmi alakot és az érdekes kultúrtörténeti szereplőt összevonni. Amúgy meg Rotschild Klára élete, munkássága és tragikus halála megérne egy teljes játékfilmet is.