Tehetség és szeretet

A Virtuózok az utolsó utáni segélykiáltás a klasszikus zenéért – mondja interjújában Balázs János, a fiatal zongoraművész, a tehetségkutató műsor zsűritagja. Igaza van, talán még visszafordítható a folyamat, ami – az operához, illetve a baletthez hasonlóan – karanténba zárná a komolyzenét. Sajnos az operaházak és a hangversenytermek nézőterén több az ősz fej, mint a fiatal üstök. Generációk maradnak ki ezekből az élményekből. Magasan képzett értelmiségi fiatalokról is tudom: soha nem látták még a Toscát, soha nem hallották még a Brandenburgi versenyeket vagy az Allegro barbarót. Hogy mi az oka ennek, csak találgatni lehet. A digitális világban annyi inger zuhog rájuk, hogy a komolyzene már nem fér bele? No, és az árakról már ne is beszéljünk. Ha egy jót mondhatok az átkosról: olcsó volt a kultúra, s mint ilyen, mindenki számára hozzáférhető. Most viszont? Nem hergelném az olvasót azzal, mennyi pénzt hagytam a Müpa pénztárában a jövő évad jegyeiért…

Még szerencse, hogy vannak elhivatott művészek, akik küldetésnek tekintik, hogy azokhoz is eljuttassák a komolyzenét, akik eddig még nem találkoztak vele, de nyitottak minden szépre, vagy mennének hangversenyre, de nem telik rá. Például Fischer Iván a Budapesti Fesztiválzenekarral minden évben ad ingyenes koncerteket, öregotthonokba mennek muzsikálni, gyerekekkel ismertetik meg a hangszereiket. Az Operaház – felújítása alatt most az Erkel Színházban – számos modern formanyelvű, a mához szóló rendezéssel igyekszik a fiatalokkal is tudatosítani: korántsem ásatag, unalmas műfaj az opera.

De napjainkban talán senki sem tesz annyit a klasszikus zene népszerűsítéséért, mint a Duna Tévé műsora, a Virtuózok. Ez a tehetségkutató eredeti magyar ötlet, Peller Mariann érdeme. Az Armel Operaversenyhez köthető műsorra évekkel ezelőtt felfigyelt Plácido Domingo, a világ egyik legnagyobb operasztárja, aki ma már bevásárolta magát a licencbe is. Mert az nagy hír, hogy a kiugró siker nyomán egy nagy brit producercég is megvásárolta a műsort, amely így megkezdheti nemzetközi diadalútját. (Szándékosan nem nézem meg az elmúlt hetek nézettségi listáját, nem akarok szembesülni azzal, miféle műsorok előzték meg mégiscsak…)

Ez volt a negyedik évad, és minden eddiginél jobban sikerült. A három korcsoportban kilenc-kilenc gyereket, illetve fiatalt láttunk-hallottunk, nagyon ügyeseket meg nagyon tehetségeseket, s két-három olyat is, akiről már most látszik, hogy karizmatikus művész válik belőle. A két kicsi hegedűs, Abouzahra Mariam és Teo Gertler édes, szép gyerekarcát elnézve, máris virtuóz előadásukat hallgatva, csordultig telt az ember szíve. Persze tudom, hogy a kedves vietnami fiú, Long nem véletlenül választotta akár a Hazám, hazám, akár az Én, a pásztorok királya számokat: a lelkünkre akart hatni – és ez sikerült is. Gyönyörű tenorja a világ bármely operaházába repítheti. A korcsoportnyertes Balázs-Piri Soma (zongora), Beke Márk (harsona) és Ninh Duc Hoang Long (ének) megérdemelten lett győztes, mint ahogyan a harsonás fiú megérdemelten fődíjas. Ők – a jelentős pénzjutalom mellett – a világ legkitűnőbb zenekaraival, a legjobb helyeken léphetnek majd fel, Márk egyenesen a New York-i Carnegie Hallban fújhatja a harsonáját.

Remek volt a zsűri, s kiváló a versenyen kívüli műsor, nagyszerű muzsikusokkal. Az egészből áradt a tehetség és a szeretet. Aminek meg a legjobban örülök: két kis fiúunokám nézte és végigizgulta, megvoltak a favoritjaik is. Az egyetlen rossz ebben a műsorban: az, hogy vége lett.