Tekerés a gát hátán

Rendezzünk egy igazi hídi vásárt, hogy a túra résztvevői ne csak elzúgjanak a falu mellett, hanem egyenekigyanak, de legfőképp pihenjenek is egy kicsit, és ismerkedjenek közben, hiszen az efféle összejöveteleknek talán épp a barátkozás a legfőbb értékük. A túra ötlete három éve fogalmazódott meg az ópályiakban, akik mindig is a legnyitottabbak voltak minden újra a környéken. Hogy mást ne mondjunk, ők már akkor baráti kapcsolatokat alakítottak ki a határon túli magyar és nem magyar, de velünk rokonszenvező településekkel, amikor mások még csak nem is gondoltak ilyesmikre. Ráadásul Lengyelországig is elkalandoztak, a Dukla nevű városkával például több mint három évtizedes barátság fűzi össze őket. Úgy volt, hogy a lengyelek most is jönnek, de aztán úgy döntöttek, majd a nyáron, de akkor több napra.

A Tour de Gát útvonala a pár éve elkészült Szamos–Krasznaközi árapasztó gátján halad végig, amelyet egy nyolc kilométeres szakaszt kivéve tükörsima aszfalt borít. Kocsord, Tunyogmatolcs, Szamoskér, Szamosszeg, Nagydobos, Mátészalka és Ópályi külterületét érinti, hossza pedig meghaladja a harminc kilométert. Egy gyakorlott kerékpárosnak semmi, de a tavalyi eseményen már bebizonyosodott, itt nem csak az edzett és több százezer forintos versenybringával rendelkezők teszik tiszteletüket. Jönnek ide pár ezer forintos kempingbiciklivel is, azzal pedig nem kis próbatétel a harmincvalahány kilométer. Pláne, ha szembeszél fúj, márpedig a tapasztalatok szerint egy hosszabb bicikliúton szinte mindig szembe fúj a szél. Ez persze fizikailag szinte képtelenség, de aki tett már meg harminc-negyven kilométert, az tudja, pláne az utolsó néhány kilométer nehéz mindig.

A szél ezúttal is fújt, mégpedig északról, de csak gyengén, ám így is szépen lobogtatta a nemzetiszínű zászlót, amelyet épp akkor tett fel a Kraszna-híd melletti szelfikapura Herdon János, Ópályi polgármestere és Erdélyi Ferenc, a biciklitúra egyik ötletgazdája, és egyben – a mátészalkai Rotary Klub tagjaival együtt – egyik fő szervezője. Mind a nyolc településen reggel kilenckor indult el a mezőny. Minden érintett település bringásai a saját községükből, városukból indultak (a távolabbról, például Nyírbátorból, Fehérgyarmatról, Debrecenből, Balatonfüredről érkezettek tetszés szerint válogathattak), így a harminc kilométeres gát szinte végig mozgásban volt, üres gátszakaszt egyáltalán nem lehetett látni.

Pályi barátaimmal én is megtettem vagy tíz kilométert, kölcsönbiciklivel, de így is nagy élmény volt ott tekerni, ahol negyven-ötven éve jártam legutóbb. De mielőtt útnak indultunk volna, felelevenítettük az utunkba eső határrészek neveit. Herdon István bátyánk, a falu egyik legidősebb, nyolcvannyolc éves férfiembere volt a segítségünkre ebben, aki ugyan nem tartott velünk, ám kismotorjával meglátogatta a sokadalmat. Jó volt hallani az olyan már-már elfeledett dűlőneveket, mint Betyár, Macskás, Kisláp vagy Duda. De én leginkább a Makócsa részre voltam kíváncsi, amiről Pesthy Frigyes, a híres akadémikus azt írta valamikor a 19. század második felében, hogy „hajdan nagy Tölgymakkos erdő vólt rajta, nevezetét onnan nyerte. Tudomásúl megemlítettik az is, hogy az elmúlt év nyarán az itt lévő nagy szárazság miatt kiapadt patakokból emberek emlékét meghaladó, igen nagy mennyiségű oda valaha vágott Tölgy és szilfákat a föld alól ástak ki. Általános vélemény, hogy azokat a tatárjáráskor a Tatárok meggátlására vágtak oda ezen fákat azon régi üdők sem rontották meg, mert épületekbe ágasoknak, mesteremberek asztalos munkához is… használnak, a lelt fák fekete színűek lettek.”

A Makócsát sajnos nem érintettük, mert az a Kraszna másik oldalán van, elmentünk viszont Duda meg Kis- és Nagykanyar mellett is, ahol annyi feledhetetlen nyarat töltöttünk. Akkor még tiszta volt a Kraszna, de aztán az országhatár másik oldalán, Romániában megépítettek egy kendergyárat, aminek a leve évtizedekig szennyezte a folyót. A rendszerváltás után a gyár tönkrement, bezárt, a folyó pedig újból tisztulni kezdett. Olyannyira, hogy pár éve, már ősz fejjel ismét meghalásztuk. Igen, orvhalászok voltunk, de aki egyszer belekóstolt a halfogásba, pláne, ha az tilos, annak tilthatják.

Sokáig nem fogtunk semmit, pedig megtettünk már vagy ötszáz métert, mikor a háló másik rúdját húzó cimborám felordított: Emeld! Emeltem, és nem akartunk hinni a szemünknek, egy jó háromkilós ponty vergődött benne. Ami ráadásul nem is elölről, hanem öngyilkos módon hátulról érkezett! Egy másik esetkor pedig egészen a mienkkel szomszédos, szamosszegi határban lévő Hívő-tanyáig gyalogoltunk, hogy megvallassuk az Ócska-Kraszna vizét. Akkor még élt nagyapánk, de ő csak a partról dirigált. Hálónk azonban nem volt, kis barátommal, Szűcs Ferkóval egy nagy vessző- kosarat húztunk, emelgettünk. Azt nem mondom, hogy bő lett volna a zsákmány. Pár kárász csapkodott csupán a zsákban, de aztán leballagott hozzánk egy tanyasi ember, s adott egy akkora csukát, hogy azt ma is megsüvegelném. Nagyapánkkal meg jól elborozgattak, pedig Szamosszeg nem a boráról, hanem a pálinkájáról híres.

Fent a gáton, élvezve a szelet meg a napsütést azonban nem csak én nosztalgiáztam. Sokan direkt negyven-ötven éves kerékpárokat tekertek, egy meglett férfiember hátán pedig egy szabályos permetezőt láttam. Rajta is túltett azonban a nyírmeggyesi Szondi Csaba, aki a nagyapja biciklijét hajtotta, a kormányon pedig az öreg fonott korsója himbálózott. Az ismerősei persze lépten-nyomon megállították, hogy megkérdezzék, hogyan jutott ez az eszébe. Mire a meggyesi alpolgármester csak annyit felelt: „az öreg iránti tisztelet”.

Mi előbb egy kicsit Mátészalka, majd az ellenkező irányba, Szamosszeg felé kerekeztünk. Sajnos az itteni nyolc-kilenc kilométeres gátszakasz nincs leaszfaltozva, ráadásul a vízügyesek elővigyázatosságból sok helyen homokkal is leszórták, hogyha esne, ne legyen sár. Homokban viszont nehéz haladni, annál könnyebb az aszfalton. A szamosszegi erdő alatti leeresztő zsiliptől már körbe aszfaltozott út vezet, de egy hatéves kislánynak még így sem egyszerű. Márpedig a velünk szembe jövő mátészalkai Soltészné Major Fatime aprócska lánya, Zita zokszó nélkül végigtekerte a harmincvalahány kilométert, csupán a homokos részen zsörtölődött egy kicsit. De aztán hamar megbékélt, mert eszébe jutott, ha megteszi még ezt a szűk kilométert, teljesíti a távot, jöhet a mátészalkai fürdő, ahová ingyen mehetett minden biciklis. Azt már nem ellenőriztem, hogy végül is hányan ugrottak a szalkai medencébe, mert leragadtam a pályiak között, akik nem győztek mindenféle jóval kínálni. Babgulyás, töltött káposzta, lapcsánka közt lehetett válogatni. Nem csak nekem. Aki maradt a hídnál, a szelfikapu alatt, vendég volt, ehetett, ihatott. Akadt, aki dalolgatott is egy kicsit. Ahogy egy igazi hídi vásáron illik.