Háború galambokkal

És persze a következmények: a felelőtlenül, ostobán megkötött versailles-i békeszerződés, amelyről az aláírása pillanatában tudni lehetett, hogy újabb háborúhoz vezethet. Aztán jött a második, amelyben három-négyszeresen több ember pusztult el, borzalmaival elhomályosította az első emlékét.

Sokáig mindenki a másodikkal foglalkozott: a politikán kívül nemcsak a történészek, hanem a különböző művészeti ágak művelői is. Megszámlálhatatlan könyv és film született e témában, máig kimeríthetetlennek tűnik a korszak. Az első világháborúról pedig jóval kevesebb. Régebbről emlékszem az amerikai Búcsú a fegyverektőlre, de a mai ízlésünkhöz képest az még túlságosan szép volt. Számomra igen emlékezetes a 2006-os Varázsfuvola: Kenneth Branagh operafilmje a lövészárkokban játszódik. Elsőre meglepő a helyszínválasztás, de nagyon meggyőző lett: csak átok és varázslat igazolhatta azokat az irracionális harci állapotokat…

Magyar film a közelmúltig nem készült az akkori harcokról. De mostanában, amikor száz éve már, hogy véget ért – nagyobb figyelmet kap a téma. A múlt hétvégén ment a Duna Tévén az Isonzótól a Piavéig című dokumentumfilm, ami az olasz frontokat mutatta be nagyon érdekesen. Nézhettünk harmincezer fejfás katonatemetőt, kopár fennsíkokat, s olyan, egykor kietlen csatamezőt is, amelyet azóta fákkal, bokrokkal ültettek be. És rengeteg fotót, híradórészletet. Már nemegyszer láttam, de mindig megdöbbenek rajta, milyen boldogan, felpörögve indultak a katonák a frontra az első nyáron! Virágeső, énekszó, rezesbanda: valóságos népünnepély, mintha ma focimeccsre menne a szurkolósereg. Persze Trianon meg sem fordulhatott a fejükben, hiszen senki nem kételkedett az erős és hatalmas Monarchia győzelmében. De mi mégis kételkedünk a józanságukban… Vajon az én húszéves, leendő nagyapám, aki egész eljövendő életében hordozta a lábában a srapnellszilánkot, vagy a nagyanyám legidősebb bátyja, akiről csak annyit lehetett tudni, hogy Isonzónál esett el – vajon ők is férfias, klassz eseménynek érezték bevonulásukat? Alighanem így volt.

Ezen az estén láthattuk a Szürke senkik című akció(?)filmet, ami az első játékfilm erről a háborúról. A forgatókönyv írója, Köbli Norbert nem először bizonyítja, hogy kiválóan ért a nagy történelmi témák mikroközegbe helyezéséhez, s ebben Kovács István rendező kiváló alkotótársnak bizonyult. Már sokszor láttuk amerikai filmekben az alapszituációt: egy kis csapat öngyilkos küldetésre indul, sejthető végkifejlettel. De ez az ismétlődés természetes is, mert milliók sorsáért nem tudunk izgulni, de öt emberért igen. Itt igazi k.u.k. katonákat látunk, ötük között van magyar, osztrák, román. A felderítők küldetése az ellenséges vonalak mögött egy olasz kommunikációs központ megsemmisítése. Nem mondom el a történetet, hátha valaki máskor még megnézné, elvégre egy ilyen izgalmas kalandfilmnek nem illik elárulni a végkifejletét.

Nem hibátlan a film, vannak benne, különösen a vége felé kisebb logikátlanságok, de a biztos kézzel megírt, öt nagyon erős karakter és a történet egyedisége élményt nyújt. Nagyszerű színészi alakítások – Kovács S. József, Trill Zsolt, Keszég László, Molnár Levente, Björn Freiberg valamennyien megérdemlik az elismerést – és a külsőségekben is hiteles megjelenítés, valamint a profi akciók és a kiváló operatőri munka (Dévényi Zoltán) teszik e tévéfilmet maradandó élménnyé.