Halál a Genfi-tónál

Akkoriban a tömegkommunikáció csak a hírlapokra szorítkozhatott, úgyhogy a széles közönség az 1955-ös Sissi-filmekből tudja a legtöbbet a különös asszonyról, Erzsébet királynéról. A mai szemmel igencsak giccses és sok tekintetben a történelmi valóságot megszépítő filmek – elsősorban a 17 éves, hamvas és gyönyörű Romy Schneidernek köszönhetően – világszerte közel hozták az emberekhez a rég holt királynét. Aki a valóságban csak nyomokban hasonlított a bájos és törékeny kis virágszálra. Ugyanis a bajor Wittelsbach Erzsébet valószínűleg egyáltalán nem volt szerelmes a karót nyelt, ifjú Ferenc Józsefbe, két ennyire össze nem illő ember házassága még az uralkodóházakban is ritkán köttetik. Erzsébet rendkívül hiú volt a szépségére, nádszálkarcsúsága ellenére állandóan fogyókúrázott, konyakban mosatta dús, hosszú haját, és nem tűrt meg maga körül más csinos nőt. Harmincéves korától nem engedte magát fényképezni, 40. évétől kezdve lefesteni sem. Innentől kezdve a nyilvánosság előtt csak lefátyolozott kalapban jelent meg. Jótékonykodásáról keveset hallani, de nemes eszmék hevítették: például így lett rajongója a magyar szabadságnak és egyáltalán a magyaroknak, olyannyira, hogy nyelvünket is megtanulta. Verseket írt, festegetett, túrázott, lovagolt, naponta edzette testét. Lányait nem ő nevelte, felnőtt fia öngyilkossága után pedig teljesen visszavonult, soha többé nem vetette le a gyászruhát, csak különc kedvteléseinek élt.

Korábban, a szép, fiatal császárnéról persze pletykák is keringtek, különösen a délceg Andrássy Gyula gróffal kapcsolatban. Ezek a sztorik szinte bizonyosan légből kapottak, de az valóság, hogy a gróf igyekezett a magyar ügynek megnyerni az őt figyelmével kitüntető császárnét. Ez sikerült is neki, Erzsébet nagyban hozzájárult a kiegyezés létrejöttéhez. A magyarok innentől kezdve, egészen máig, viszontszeretik őt.

A Duna Tévén most sugárzott tévéfilm, A merénylet életének utolsó fejezetét mutatja be. Éppen 120 éve, 1898. szeptember 10-én egy olasz anarchista leszúrta az udvarhölgyével Genfben inkognitóban sétálgató Erzsébetet. A császárné nem halt meg rögtön, még a saját lábán felment a sétahajó fedélzetére, majd ott végezte be életét. A Pejó Róbert rendezte film bemutatja a zavarodott merénylő (Csöre Gábor) kihallgatását, később a tárgyalását is. Kiderült, hogy a fanatikus anarchista szinte áldozatot keresett: először az orléans-i herceget akarta megölni, de az megváltoztatta a programját. Neki mindegy volt, fő, hogy egy „elnyomótól” megszabadítsa a világot. Az akkori nyomozás nem tudta kideríteni a rejtélyt, hogy a merénylő honnan ismerte a császárné sétaszokásait, és miképpen azonosította őt az utcán a két lefátyolozott, gyászruhás nő közül…

A rövid tévéfilm nem akart túl sokat markolni, de amire vállalkozott, azt teljesítette is. Legfőbb erénye, hogy megtalálta a tökéletes főszereplőt. Úgy vélem, csak Kováts Adél játéka, kisugárzása, különleges arca képes megjeleníteni a szabadságimádó, de igazi útját soha nem találó, megkeseredett, ám hervadó szépségében is lenyűgöző nőt. Ő már nem a bájos és rakoncátlan Sissi, hanem a boldogtalan Erzsébet. Aki nem jó korban és nem jó helyre született.