Kiskorpád századai

Minden azzal kezdődött, hogy bő tíz évvel ezelőtt a Nemzeti Földalapkezelő Szervezet egy mintegy kilencezer négyzetméteres földet értékesített Kiskorpád határában. Az akkor mintegy ezer lélekszámú somogyi falu addig legfeljebb arról volt nevezetes, hogy ezen a területen ered a magyar léptékkel mérve jelentős, 112,7 kilométer hosszú Kapos folyó, és hogy egykor megfordult itt Csokonai Vitéz Mihály, arra azonban csak kevesen gondoltak volna, hogy nemzetközi hírnevét majd egy szovjet temetőnek köszönheti. Merthogy kemény csaták dúltak itt (Margit-vonal) a második világháború végén, az ütközetekben a Vörös Hadsereg több katonája is elesett, holttestüket itt temették el, emléküket pedig az a temető őrizte, ami bő emberöltővel később egy adminisztrációs hiba miatt magánkézre került.

Mert igen, egy hibával indul ez a történet. A hiba természete pedig abban állt, hogy a temetőnek nem volt önálló helyrajzi száma, vagyis a földhivatali nyilvántartásokban mezőgazdasági területként szerepelt. Egy temetőről, mondjuk, általában szemrevételezés után hamar meg lehet állapítani, hogy az nem almaliget vagy kukoricatábla, arról nem beszélve, hogy a terület korábban a Kutasi Állami Gazdasághoz tartozott, ami azért feltételez némi felügyeletet. Mindemellett a Szovjetunió – majd Oroszország – mindig is nagy figyelemmel követte a szovjet katonasírok sorsát, már csak azért is, mert Moszkvában még a második világháború első szakaszában rendeletet hoztak az idegen földön elesett szovjet katonák temetésének rendjéről, éppen azért, hogy a sírok helye és az elhunytak névsora évtizedekkel később is beazonosítható legyen – a lehetőségekhez képest és mérten, merthogy a háborúban nem mindig jut lehetőség és idő az illő temetésre. Tömegsírok esetében például ez kifejezetten nehéz feladat, de még egy olyan méretű sírkert esetében sem feltétlenül egyszerű, mint amilyen Kiskorpádon található.

A somogyi faluban tehát annyi történt 2007-ben, hogy a földterület adásvételekor sem az eladó, sem pedig a vevő nem tudta, hogy a föld egy szovjet katonai temetőt rejt. Még úgy sem, hogy a sírokat 1991-től a kiskorpádi önkormányzat gondozta, és létezéséről még a Hadtörténeti Intézet is tudott, hiszen éppen 2006 szeptemberében kapott jelentést róla, amelyben azt írták, hogy gondozzák, bár felújításra szorul. Vagyis szó sem volt elvadult, elfeledett területről. A település akkori vezetője, Pikler József nyilatkozott is a temetőről az azóta bezáratott Népszabadságnak, hogy amint észlelték a problémát, azonnal jelezték a kincstárnak.

Az események pedig példásan felgyorsultak. Egyre bővült a szereplők köre – az Oroszországi Föderáció nagykövetségének főtanácsosa, az orosz védelmi minisztérium képviselői, a külügyi tárcák diplomatái, a nagykövetségek dolgozói, a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő munkatársai, muzeológusok, a Mártírok és Hősök Közalapítvány vezetői, hadtörténészek, katonatörténet-kutatók –, akik végül mindannyian azt mondták – és nem csak azért, mert a katonasírok eladását, felszámolását kormányközi egyezmény tiltja –, hogy az adásvételi szerződésből ki kell venni a sírokra vonatkozó területet. Magyarán azt az államnak vissza kell vásárolnia, a mintegy félhektáros területet külön telekkönyvre kell kiírni, és önkormányzati gondozásba adni. Pedig az új tulajdonos még azt is vállalta volna, hogy gondozza majd a szovjet sírokat, de erre éppen az 1995-ös kormányközi egyezmény nem ad lehetőséget. Az, hogy mit is jelent egy háború és a halottak eltemetése, arra éppen Kiskorpád szolgáltat példát. Ez a most következő történet talán örökre titok marad, ha anno nem kapott volna ekkora figyelmet a szovjet temető sorsa. A második világháború után hatvanhat évvel később előállt ugyanis egy kiskorpádi család, hogy szőlőjükben két, halálos sebet kapott szovjet katona is nyugszik. A Kapos.hu írt erről 2011 májusában, a cikkből pedig kiderül, hogy bár a sírokat egy ideig még gondozták is, a család attól tartva, hogy majd őket gyanúsítják az altiszt és a közlegény megölésével, inkább nem szóltak senkinek, milyen titkot őriz a szőlőjük. De sok család őriz titkokat errefelé, háborús borzalmakról, meg- és elhurcolásokról, és a történteken akkor sem lehet olyan könnyen túllépni, ha időközben eltelt több mint fél évszázad. De az ember már csak olyan, hogyha mindig csak a szörnyűségekre emlékezne, nem marad ideje az életre.

A két szovjet katona exhumálását és újratemetését Puskás Béla, a Somogy Temetkezési Kft. ügyvezető igazgatója is figyelemmel kísérte. Puskás Béla amúgy neves katonatörténet-kutató. Korszakokra vonatkozó történelmi tudása hatalmas, mégsem nevezi magát történésznek. A katonasírok gondozása érdekében tett erőfeszítéseit eddig négy nemzet (magyar, amerikai, orosz, török) ismerte el kitüntetéssel. Lapunk megkereste őt, így tőle tudjuk, hogy Oroszország még ma is olyannyira komolyan veszi a Vörös Hadsereg elesett katonáira való emlékezést, hogy sírjaik gondozását sok millió forinttal támogatja. Somogy megye esetében ez például több mint 16 millió forintot jelentett 2015 és 2017 között. Ez nagy részben annak is köszönhető, hogy Kiskorpádon mindenki pozitívan állt a szovjet temető sorsának rendezéséhez, és nem csak az orosz nagykövetséggel, de a helyi hagyományőrző orosz szervezetekkel is jó kapcsolatokat alakítottak ki. Felújították a nagybajomi emlékművet, kegyeleti park létesült a kaposvári Keleti Temetőben. Tavaly renoválták a bárdudvarnoki emlékművet, és pályáztak a kisbajomi, valamint a kiskorpádi temetők rendezésére is. Puskás Béla utalt arra, a szovjet temetők sorsát olyannyira szívén viseli az orosz anyaállam, hogy a világ legnagyobb földgázkitermelő cégének, a Gazprom nyereségéből Európa-szerte jut a katonasírok gondozására és felújítására is. Oroszország ráadásul nem gondolkozik a meglévő katonasírok felszámolásában csak azért, hogy egyetlen központi síremléket állítson helyettük. Sőt! Oroszország célja az, hogy mindenki ott emlékezzen a Vörös Hadsereg elesett katonáira, ahol harcoltak Hitler seregei, a nácik ellen. Puskás Béla azt is megemlítette, hogy idén még nem érkezett pénz Oroszországból, de az már most látszik, hogy a történelem áldozatainak emlékezete más nemzetek életében is fontos szerepet játszik. Példának Törökországot említette, és azt a törekvését, ahogyan a Szigetvárnál 1566. szeptember 6-án elhunyt I. Szulejmán emlékét ápolja. Meglátása szerint a szultán türbéje előbb-utóbb zarándokhellyé válik, ami kifejezetten jót tehet a turizmusnak.

Ám ami igazán jó példája annak, hogy az ember milyen nagyszerű dolgokra is képes, az a kiskorpádi szovjet temető szomszédságában álló épület, a Kapotsfy-kápolna jelenkori története. A sors iróniája, hogy a második világháborúban éppen annak a hadseregnek a katonái fosztották ki, amelynek halottai most békében nyugszanak a templom árnyékában. A  sírkápolnát tavaly – a Bödő-Kerényi család és a Tündérvölgy Értékeiért Egyesület segítségével – felújították, így az ország egyik legszebb, emberléptékű kápolnájává vált. Az ablakokra a terület tulajdonosának lánya, Ágnes tervezett motívumokat. A bejárati ajtóval szembeni ablaküvegen például Jézus alakja látható, amint lehajol egy bárányért. A szöveg pedig ez alatta: „Nem akarja, hogy elvesszen egy is.” 

Ez lehetne akár a mottója is mindannak, ami a kiskorpádi szovjet temetővel történt 2008 óta. Mert ahogyan a kápolna tavalyi újraszentelőjének kapcsán Hóvári János, Kiskorpádról elszármazott történész és diplomata A korpádi kairosz feljegyzésében is megírta (Somogy Kulturális Folyóirat, 2018/1.): „Korpádon befejeződött végre a második világháború, de a falu most, a valós (kronologikus) időn túlnyúlt huszadik századot is lezárta, s 2017 nyarán belépett a huszonegyedikbe. A hely szelleme és az összejövetel lelkisége mondatta ezt velem.”

Valahogy így ér össze a történelem a maga körforgásában. Kiskorpád példája jól mutatja. És valahogyan így gyógyítja a sebeket az idő, ahogyan az Kiskorpádon is történt. Mert lám, így is lehet.

NÉMETH ANDRÁS PÉTER FELVÉTELEI