Elvis, fal mögött

A bulvársajtó sztárnak nevezi a valóságshow-k leányzóit még évekkel azután is, hogy összefeküdtek a lakótársukkal és hamarosan ki is szavazták őket a műsorból. Hát pedig szerintem sztár az, akinek „mindenki” ismeri a nevét, s ha nem is a munkásságát, de legalább a területét. David Beckham nevét mindenki ismeri, az is, aki soha egyetlen meccsét sem látta (mint például én). De elmondható ez Alain Delonról vagy Sophia Lorenről, Madonnáról, Edith Piafról – és persze sorolhatnám holt, ma is élő, de öreg, sőt fiatal hírességekről is.

De ha minden idők legeslegeslegnagyobb sztárját meg kellene neveznem, akkor Elvis Presleyt mondanám. Mert minden megvolt benne, ami a sztársághoz kell: újító énekes, csodálatos hanggal, remek külsővel, hatalmas lélekkel, szenvedéllyel, kisugárzással. És hogy mégsem futotta be azt a pályát, amit ezzel a tehetséggel kellett volna – a magyarázatot az elmúlt héten kétrészes dokumentumfilmben láthattuk az HBO-n.

Korosztályom tudja, milyen jót lehetett lassúzni az Are You Lonesome Tonight? vagy a Love Me Tender mézédes – de nem gejl – dallamaira. S egyszer egy nagyon édes fiú azt írta nekem: Only you! – a két angol szó mögött ott hallottam Elvis bársonyos hangját… Hozzánk, Magyarországra akkoriban főleg ezek az érzelmes számok jutottak el, pedig ő a rockkal robbant be az amerikai zenei világba, amelynek hamarosan elfoglalta a trónját. Királynak nevezték, de ő ezt elhárította: „Jézus Krisztus a király, nem én.” A déli fiú mély vallásossága hatja át gospellemezét is, amelyet a szakértők művészete csúcsának tartanak.

Az első szakasz felfutása után évtizedes megtorpanás következett. Hatalmas hiba volt menedzserével, az Ezredesnek nevezett, önző, rossz szellemével összeállnia. Emiatt 32 filmet forgatott, csupa limonádét, zeneileg is igénytelen vackot. Nem maradt ideje sem koncertekre, sem művészi-szakmai fejlődésre. Amúgy ezt ő maga tudta a legjobban. De aztán, a hetvenes évek elején volt egy nagy visszatérése. Az ő koncertje lett az első műholdas közvetítés a világon: 1973. január 14-én egymilliárd ember látta. De innentől már elkezdődött a lassú hanyatlás. Gyógyszer- és drogfüggővé vált, elhízott, betegségek gyötörték, Priscilla, a felesége elhagyta. Az Ezredes valamiért nem engedte külföldi turnékra, pedig a világ minden táján őrjöngtek volna érte. És a fiatalok időközben már a Beatles felé fordultak: most ők voltak az újítók. Már itthon is a Girlre lassúztunk, az ő felvételeiket hallgattuk a Szabad Európán, a Tinédzser partyban. De azért a világ megdöbbent a hír hallatára: 1977-ben, 42 éves korában, szívinfarktusban meghalt Elvis. Aki még ma is élhetne, és sokak szerint él is valahol, egy eldugott szigeten, ahol mindenki békén hagyja.

A dokumentumfilmből kiderült, hogy ez a hatalmas sztár végtelenül magányos ember volt. A déli mélyszegénységből jött: se a villany, se a víz nem volt bevezetve a házukba, nem jutott pénz magasabb iskolákra sem. A fiú kirobbanó tehetsége és született intelligenciája ellenére is idegennek, kevésnek érezte magát a show-bizniszben, Hollywoodban. Félt az emberektől, néhányukon kívül senkivel nem érintkezett, magas fal mögé bezárkózva élt a valóságban és képletesen is. Sodródott az árral, nem tudta maga formálni a saját sorsát. Valaki mondja róla a filmben, hogy az általa elindított forradalom nélküle haladt tovább, míg ő egy buborékból figyelte. Amit csinált, az már nem volt őszinte, nem volt hiteles.

A tragédiája, hogy mindezzel nagyon is tisztában volt. Azon a bizonyos távoli szigeten pedig az aggastyán azért biztosan nyugtázza, hogy a dalai ma is élnek és hatnak.