Kutyaposta

A múlt héten azzal kezdtem a Kutyapostát, hogy „Tudom, vitát vált majd ki ez az írás, hiszen a kutyák táplálékáról lesz ezúttal szó.” S ugyan eddig – hétfő van – nem is kaphattam még választ a múlt pénteken megjelent cikkemre, de az általános indulat már érezhető a kutyás társadalomban is.

Választott hivatásomnak megfelelően egy sor kutyás honlapnak vagyok a tagja, így naponta láthatom, olvashatom az egymást keményen kioktató, leszóló tagtársak kirohanásait. Pedig ez nem volt mindig így – a normális társas életre egyébként a szövegek moderátorai is igyekeznek felhívni a figyelmet –, mégis, mostanában szünet nélkül megy az adok-kapok. Lett-légyen bármilyen ártatlan kérdés, jelentéktelen probléma, azonnal számítógépet ragadnak a mindent tudó okosok, hogy megleckéztessék a kérdezni merőt. Ma reggel például valaki arról érdeklődött, hogy megérkezett a családjukba egy héthetes puli, aki sokat sír, s mi lesz vele a kertben, télen? Összesen 22 hozzászólás érkezett, amiből megtudhatta, hogy ilyen korán normális ember nem választja el a kutyát az anyjától, ami ugyan igaz, de nyilván nem a kérdező döntött így, hanem egy lelketlen szaporító adott túl idő előtt a kiskutyán. És folytatódott az okítás, hogy egyébként hol is van a kutya helye: a lakásban vagy a kertben – gondolom, az újdonsült kutyásnak máris elege lehet a kutyásokból.

Néhány napja pedig egy kedves kis filmet tett fel valaki arról, hogy a kutyusa a konyhaasztal széléről próbálja lelopni az ottfelejtett kenyeret, amit a gazdája egy kicsit mindig odébb tol, amit aztán nagy nevetés és simogatás kíséretében, odaad a barátjának. Na, lett is ebből haddelhadd! Hogy a filmen szereplőnek fogalma sincs a nevelésről, hogy ilyet egy falkavezér nem tehet, hogy milyen dolog az, hogy a kutya a konyhában kutakodik, és hogy ezen még nevet is a gazdája, vagyis bátorítja őt erre a tűrhetetlen viselkedésre. És, hogy vegyen példát az amerikai csodálatos kutyadokiról, Cesar Millanról, na, ő aztán tudja, hogyan kell tökéletes kutyát nevelni.

Amire persze közölhetném, hogy szerintem az említett kutyadoki egy kókler, aki semmi mást nem tud, mint kiölni minden játékosságot, kutyaságot a rábízott szerencsétlen négylábúakból, hogy az általa idomított kutyák szomorúan kushadnak a sarokban, kihunyt szemükből a csillogás. Arról nem is beszélve, hogy ez a falkavezérség is egy igazi, idejétmúlt marhaság: a kutyák ma már nem falkában, hanem családban élnek. Szóval, akár én is beszállhatnék a kioktatósdiba, de ugye nem baj, ha a Kutyaposta továbbra is a szeretet hangján szólal meg?