Szeretettel tálalva

– Az időmbe belefér, hogy korábban jöjjek, meg akkor sorszámot is hamarabb kapok, nézze, a kettes az enyém. Sietek haza az asszonyhoz, tegnap már nem ettünk semmit, sokat jelent nekünk ez a vasárnapi ebéd. A túlélést – mondja Sindulár Gyula 57 éves kőműves. Hajléktalannak tartja magát, pedig önkormányzati bérlakásban lakik a párjával. Öt éve kezdődött a kálváriája, a testvéreivel nem egyeztek meg az örökségen, alulmaradt a harcban. Ha teheti, eljár dolgozni, a pluszpénz mindig jól jön. Havi százezer forintból gazdálkodnak ketten, ebből hatvanezer az albérlet. 

Hideg februári vasárnap van, ami egyáltalán nem rettenti el a rászorulókat, egyre többen gyülekeznek a fővárosban, a Klauzál téren. Ez a VII. kerületi helyszín sok hajléktalan és nélkülöző számára ismert, gyorsan híre ment, hol kaphatnak hétvégén is segítséget. A történet több mint öt évvel ezelőtt kezdődött, amikor Róder András, a Kisüzem nevű étterem szakácsa felvetette: jó sok vendég fordul meg náluk, esznek-isznak, miközben egy sör árából meleg ételt lehetne adni egy rászorulónak. A Kisüzem törzsvendégei fogékonyak voltak az ötletre. Eleinte saját zsebből finanszírozták az ebédeket, aztán perselyt raktak ki, abban gyűlt a pénz. Hamarosan megalapították a Heti Betevő Egyesületet, ami arra szerveződött, hogy vasárnapi ebédet adjon a rászorulóknak. Az ételek elkészítését jó nevű éttermek vállalták, az alapanyagok költségeit adományokból fedezik. 

– Ötven adag étellel kezdtük, most 250-300-nál tartunk. Komoly szervezés kell ahhoz, hogy minden zökkenőmentes legyen, 20-30 ember dolgozik ezen a hét folyamán. A külsős önkéntesek sok tucat süteményt és gyümölcsöt hoznak vasárnaponként, ezekkel lesz komplett az ebéd. Sokan felajánlják az adójuk egy százalékát, kapunk adományokat is, decemberben pedig kortárs képzőművészek munkáit árvereztük el, ebből több mint 3 millió forint folyt be. Van helye a pénznek, szerencsére „sejtesedünk”: Pesten a VIII. kerületben, Makón, Székesfehérváron és Pécsen is működik már a Heti Betevő vasárnaponként – avat be a részletekbe Nagy Emese, az egyik alapító, és Helvei Andrea, aki nem sokkal a megalakulás után csatlakozott az egyesülethez. Szinte minden vasárnap itt vannak, ha esik, ha fúj. 

Nincs idő beszélgetni, Emese és Andrea indulnak kenyeret vágni, csomagolni, rendezni a sorra érkező finomságokat. Az egyik asztalnál három fiatal több száz palacsintát tölt lelkesen lekvárral és nutellával. Kiderül, hogy Anna, Kitti és Csaba a Budapest Wolves, vagyis egy magyar–amerikai focicsapat kötelékében jöttek ide, s nem először. – Van két kezünk meg lábunk, miért ne tudnánk segíteni? Nem elég beszélni a problémákról, ha az ember nem tesz semmit, nem is várhatja, hogy bármi megváltozzon – állítják egyöntetűen.

Mellettük Solt Zsuzsa gumikesztyűben zacskózza a süteményeket, túrós lepényt hozott, de a szomszédasszonya is küldött egy tepsi édeset. Öt éve minden vasárnap itt van a férjével, a rádióban hallott a kezdeményezésről. – Az emberek lelkére is odafigyelünk, nem csak arra, hogy jóllakjanak. Ha valakinek elfagyott a keze, a következő alkalommal megkérdezzük, volt-e orvosnál. Ha kell, adunk papír zsebkendőt, kötszert, egy többgyerekes család fiát egyikünk korrepetálta, másoknak pedig az ügyintézésben segítettünk, hogy rendezni tudják a tartozásukat. Rendszeresen tartunk ruhaosztást is.

Délután egy órára a Kisüzemben patikarend lett, már a téren van mindenki, kezdődik az osztás. A 12 éves Attila rögtön elkezdi enni a friss péksüteményt, a nagyapjával jött, aki munkásszállón lakik. A fiú szülei dolgoznak, önkormányzati bérleményben laknak a két gyerekkel, de nem sokra elég a fizetés. A szegénység nem válogat, van itt egykoron neves egyetemi tanár, szociológus, már egy éve az Üdvhadsereg hajléktalanszállóján él, tizedmagával egy szobában. – Elúszott a lakásom és a vagyonom, remélem, hamarosan megoldódik a helyzetem – mondja a 82 éves férfi, s issza a forró teát, hátha felmelegíti.

Bartha Marianna is régi „betevős”, imád kötni, s miután látta a sorban állók hidegtől kipirosodott és kisebesedett kezét, elhatározta, „közös kötést” hirdet, hátha lesz rá jelentkező. – Negyedik éve, mindig októberben kezdődnek a jótékonysági kötések, kéthetente jövünk össze. Egy idős hölgy rendszeresen ideutazik Tatáról, hogy segítsen a hajléktalanoknak. A szüleim is mindig segítettek, adott volt a minta. Fontos, hogy a gyerekeink is ebben a szellemben nőjenek fel.

Önkéntesekben nincs hiány. Egy idő után a tagok úgy látták, hogy ha van szabad ember és kapacitás, tovább kell lépni. Az utolsó lökést 2014 karácsonya adta meg, amikor özönlöttek a segíteni akarók. A betevősök egy része a szomszédos VIII. kerület felé kezdett kacsintgatni. Megkeresték a gyermekjóléti és családsegítő szolgálatot, hogy működjenek együtt. – Nagyon örültek, és rögtön ajánlottak 25 olyan rászoruló családot, akik a kerületben laknak. Hétköznap a népkonyhán esznek, de hétvégén nem megoldott az étkezésük – avat be a VIII. kerületi Heti Betevő működésébe Sándor Kata, az egyesület régi tagja. Ide már nem az éttermek szállítják az ebédet, hanem hétről hétre más-más vállalkozó kedvű önkéntes szakács főzi meg a Gólya presszóban. Minden héten másik „kapitány” megy a Teleki téri piacra, hogy jó áron beszerezze az alapanyagokat. Most mustáros-zöldséges hús készül, gyorsrizst kap mellé minden család, amit otthon megfőzhetnek. A hatalmas lábosban rotyog az étel, egy órára készen kell lennie. Tíz-tizenöt önkéntes reggel 9 óta dolgozik a szakács keze alá, pucolják és darabolják a zöldségeket, s miután végeztek, kezdődhet a folyamatosan érkező sütemények és gyümölcsök csomagolása, az is jár mindenkinek. Ha valaki többször nem jön el az ételcsomagjáért, azt Kata jelzi a családsegítőnek.

Sorra érkeznek a családok az ebédért. Amíg várakoznak, hogy az önkéntesek kiporciózzák az illatos húst a tányérokba, süteménnyel kínálják őket. Egymással nem nagyon elegyednek szóba. Pedig lenne mit mesélni. A 71 éves Váradi Rudolfné például 14 éves korától dolgozott, felnevelte az unokáját, akit az anyja elhagyott. Most vele és a családjával él egy 60 négyzetméteres lakásban. – A számlákat mindig befizetjük, soha nem volt tartozásunk. Az evésre az embernek nincs nagy igénye, megesszük, ami van. Jó, hogy el lehet jönni ide vasárnaponként, a gyerekek mindig várják, mit viszek haza. Csodálatos, hogy vannak emberek, akik arra fordítják a drága idejüket, hogy másoknak segítsenek. Mindig mondom, az Isten áldja meg őket! 

KÁLLAI MÁRTON FELVÉTELEI