Együttműködve, finoman segítve

– Másodéves egyetemista a fiam, de még mindig előfordul, hogy kikérdezem egy-egy vizsga előtt. Miért ne tenném? Általános iskolás kora óta szinte mindennap átvettük a leckéket és megnéztem a házi feladatát.

Nem éreztem terhesnek, persze lehet, hogy azért, mert tanár vagyok. Soha nem volt ebből konfliktus, mert nem számonkérem a gyereket, hanem segítek neki. És ez hatalmas különbség – meséli Eszter, akinek már két felnőtt egyetemista fia van.

Sokféle vélemény fogalmazódhat meg az előbbiekkel kapcsolatban, de az biztos, hogy minden szülőben felmerül: kell-e tanulnia a gyerekével vagy sem, s egyáltalán: meddig folyjon bele iskolai dolgaiba, teendőibe? Nehéz meghúzni a határokat egy olyan korban, amikor mindenki teljesítménykényszer alatt áll, szülő és gyerek egyaránt.

Pár évtizeddel ezelőtt teljesen természetes volt, hogy az iskola a gyerek dolga. Ha otthon hagyta a tornacuccát, nem pattant a szülő az autóba és vitte utána. Otthon felejtette először, másodszor, harmadszor, megkapta a beírásokat, és jó esetben a negyedik eset már nem fordult elő, mert megtanulta, milyen következményekkel jár a feledékenysége.

Ugyanez volt a helyzet a házi feladat megírásával és az órákra való felkészüléssel.

– Az iskola most is a gyerek dolga, nem mindegy azonban, hogyan indítjuk el ezen az úton. Hasonló a folyamat, mint amikor járni tanul a kicsi: a szülő megtanítja egyensúlyozni, aztán egy-két lépést már önállóan tipeg, végül teljesen elengedhetjük a kezét. De végig ott maradunk a háttérben, hogy ha véletlenül elesne, elkaphassuk.

Így van ez az iskolával is. Segítő-kísérőként van jelen a szülő, hogy a gyereke minél hamarabb megszerezze az önállóságot a tanulás útján is – vélekedik Polus Enikő mentálhigiénés szakember, a MeSe-Kő Mentálhigiénés Segítő Központ vezetője.

– Az első napok az suliban arról szólnak, hogy a gyerekek megtanulják az új rendet, szabályokat és szokásokat. Ilyenkor érdemes mindennap meséltetni az iskoláról, az élményeikről, a benyomásaikról. Fontos az otthoni tanuláshoz olyan körülményeket teremteni, hogy a gyerek azt érezze, öröm a tanulás.

Odaültetheti maga mellé a kedvenc plüssmaciját, de a meleg kakaó is elfér az asztalán. Ha elfárad, felállhat, nyújtózhat, tarthat pár perc szünetet, ne azt érezze, hogy a lecke megírása rabszolgamunka. Eleinte ülhetünk mellette, aztán csak időnként megnézzük, hogyan halad.

Nem elég annyit mondani, hogy „ügyes vagy”, mert komolyabb motiváció kell az önálló tanuláshoz. Dicsérhetjük: nagyon büszke vagyok rád, hogy ilyen jól boldogulsz egyedül; sokkal ügyesebben és ötletesebben csinálod a házidat önállóan, mint amikor én segítettem.

Jó esetben a gyerekünk a harmadik-negyedik osztályra eljut az önállóságig, és azután csak akkor segítsünk neki, ha kéri, netán átmenetileg fontosnak tartjuk, mert rontott az eredményén vagy nehezebb témát tanulnak egy-egy tantárgyból.

Ha így megszokja, hogy saját magának kell elkészülnie a feladataival, akkor nem vár a szülőre a későbbiekben sem. Érezze, hogy ez az ő dolga, de mindig számíthat a szülőre. Kérdezhessen bármikor, ha elakad, de akkor sem a megoldást kell megmondani, hanem újabb kérdésekkel, a feladat értelmezésével rávezetni a jó megoldásra.

Polus Enikő szerint azokra a gyerekekre is komolyan oda kell figyelni, akik erős kötelességtudattal rendelkeznek, mindig a maximális eredményre törekednek. Aki állandóan a tankönyveket bújja, még a szorgalmi feladatokon túl is teljesíteni akar, annak nem lesz elegendő ideje a barátokra, a szabadban való mozgásra, a pihenésre.

Bármilyen is a gyerekünk, a szülő feladata, hogy az élet minden területén segítse elindulni, aztán idejében engedje el a kezét, de ha szükséges vagy igényli, a háttérben mindig ott álljon.