Étkezési és európai kultúra – egy kötetben

A világ egyik legszívbemarkolóbb coming outja (vallomása) alighanem a három Michelin-csillagos angol szakács, Heston Blumenthal nevéhez fűződik, s így hangzik:

„Jól emlékszem, milyen lelkesen ettük a bolognai spagettit fiatalkoromban. Rengeteg olcsó vörösborba és konzervparadicsomba döntöttük bele a húst, örültünk, milyen gyorsan kész. Vajpuhára duzzadt spagetti­hegyekre öntöttük rá, és képesek voltunk megszórni zacskós parmezánnal, amely akkora távolságra van a valóditól, mint a Nap a Földtől.

Ha meggondoljuk, hogy Bolognában a húsragut sosem tálalják spagettivel, csak metélttel, akkor összefoglalóan el kell ismernünk, hogy minden ízében sikerült tönkretennünk a nagy olasz polgári konyha egyik remekét.”

Most ugyan nem Blumenthal könyveiről lesz szó (a következő részekben viszont igen), ám a buborékos csokoládét porszívóval előállító, a tökéletesség nyomába eredő zseniális séf vallomása kitűnő példa arra is, hogy gyalázat és gyönyörűség egyaránt kisülhet abból, ha valaki nekifeszül egy emblematikus ételnek.

Így van ez a bigos esetében is, ami a lengyeleknél nemzeti étel, de legalábbis a hagyomány szerves része. Emlékszem, először a szükségállapot idején futottam bele Gdanskban egy önkiszolgáló étteremben (az éhség nagy úr), maga volt az irtózat.

Aztán amikor Bittera Dórának és Molnár B. Tamásnak gasztroforradalmat tetszettek csinálni a Magyar Nemzet hétvégi magazinjában, s egyben szíveskedtek egy kis sajtótörténelmet írni, új dimenziók nyíltak meg a bigosfronton. Is.

És eljött az ihletett pillanat, amikor is kifosztottam a Fény utcai piac idevonatkozó standjait, és egy háromnaposnak ígérkező (egy hét lett belőle) társas összejövetel kapcsán bokáig gázoltunk a kacsában meg az egyéb hozzávalókban, majd miután ideiglenesen rendbe szedtük a borogyinói ütközet legdurvább pillanataira emlékeztető konyhát és magunkat, bekövetkezett a kegyelmi állapot.

Mert minden úgy történt, ahogyan azt a Bittera–Molnár B. duó belengette. A több­napos anarchiától egészen addig, hogy a lábost végül egy petrencerúddal emeltük le a tűzhelyről (megmondták előre, hogy nagy kell), a végső beteljesülésig. A végeredmény csudás lett, még évekig emlegettük, különösen a háziak.

A szerzők másban sem tévedtek, munkájuk óriási hatással volt a világszemléletem alakulására. Még arra is képes voltam, hogy kivagdossam az újságból és összefűzzem a cikkeiket, ami azelőtt utoljára a Rakéta regényújság krimijeinél történt meg velem, még az előző évszázad hetvenes éveiben.

Mert közben elindult ugyan a Bűvös szakács blog, de a könyvalak egyre váratott magára, és a papír, az mégiscsak papír, ugye, legalábbis annak, aki egy messzi, ma már távolodó galaxisban látta meg a napvilágot. Aztán csak megjelent a konyhabolondok bibliája, ráadásul a borítón egy 1-es is virít, amiből arra lehet következtetni, hogy lesz folytatás és a forradalom permanens.

Az első kötet mindenesetre már kezd úgy kinézni, ahogyan azt egy másik szellemi és konyhai jótevőm, Anthony Bourdain joggal elvárta a saját művei esetében, tehát kissé megviselt, valamint bortól, kávétól, zsírtól és savtól jelentős mértékben szennyezett.

A Bűvös szakács egyébként egy kvázi novellával kezdődik, amelyben ízelítőt kapunk A tenger elnevezésű menüsor sorsából, aztán meg jön minden sorban, ami egy rendes bolttól (nevezzük így most az életet) elvárható.

Utazások, kultúra, történelem, sztorik, humor, hagyomány, korszerűség, európai magyarság, stílus, elegancia, nagyvonalúság és szenvedély a kö­bön. Persze, hogy minden konyhában (szen­télyben) ott lenne a helye.