A nagy megmérettetés története

Ha van valami, ami szinte mindig vihart kavar, az az érettségi. Az idén felvetődött a kérdés, egyáltalán megtartsák-e, míg máskor az volt a gubanc, hogy túlontúl nehéz, s megesett, hogy kiszivárogtak a tételek. A lapok már az 1900-as évek elején arról cikkeztek, hogy e próbatétel ártalmas és fölösleges.

A ’30-as esztendőkben pedig – mivel állítólag egyes diákok a halálba menekültek előle – egy újságíró leszögezte:

„Az érettségit meg kell szüntetni, legalább a mai formájában. Egy tizennyolc éves ifjú nem felelős az elégtelen osztályzatért. Nem ő a felelős, hanem a tanár. Nyolcadik osztályba már nem ereszthetnek fel hülyéket. Ha pedig egy fiatalember nem hülye, akkor képes is arra, hogy megismerje azt az alapjában csekély anyagot, amit a tanterv előír” – érvelt a cikkíró, tudniillik akkoriban a nyolcadikkal zárták a középiskolát.

Puska az irka alatt

Cifra eset tartotta izgalomban a kisváros Mezőtúr lakóit 1938 májusában: az előkelő leánygimnázium hat növendékét eltiltották az érettségitől. A francia írásbelin ugyanis puskáztak a leányzók, és lebuktak: kis papírszeletkéket csúsztattak az irkák alá a jó megoldásokkal. Az igazgatónő nyomozást indított, és a kétségbeesett szülők sem tudták megakadályozni, hogy az ügyből országra szóló botrány legyen. Azóta sok év telt el, de a „kreatív” puskák elkészítésétől egyes végzősök ma sem sajnálják az időt: a mai fruskák állítólag azzal bíbelődnek, hogy a műkörmükre írják a tudnivalókat.

A jövőt eldöntő vizsga azonban, ami hajdan párbajképessé tette az ifiurakat, túlélt minden vitát. Igaz, akadtak olyan korszakok, amikor a megtartása nehézségekbe ütközött.

Az első, majd a második világháború alatt kényszerből egyszerűsítették a középiskolát lezáró vizsgasort a hadkötelesek számára, ezt a népnyelv „kegyelemérettséginek” nevezte. Tamási Áron, az erdélyi író például 1917-ben tette le a hadiérettségit, majd egy év múlva egy menetszázaddal útnak indították a frontra.

Igazi székely katonaként állta a sarat, később így írt erről: „Teli voltam erővel és kedvvel, győzni akartam. S főleg látni, hogy mi a háború…”

Hamisítók esete

Jó száz éve egy hamisító esetét olvashatták a bulvárhírek közt: a székesfőváros tisztviselőjéről kiderült, hogy hamis érettségi bizonyítvánnyal szerzett állást. A 20 éves Borbély Lajos állította, az újpesti főgimnáziumban végzett, de a detektívek kiderítették, hogy ott sosem szerepelt a végzősök között. A tanárok aláírásai hamisnak bizonyultak, így kifaggatták a férfit, aki bevallotta, hogy a munkát ígérő dokumentumot négyezer koronáért vásárolta. A rendőrség lefülelte az ügylet résztvevőit. Nincs új a nap alatt: néhány éve egy budapesti alapítványi iskolában is hamisított közokiratok miatt törölték több diák vizsgáját.

Szabó Lőrinc költőt is besorozták, ezért 1918-ban Debrecenben tette le a rendkívüli időkben szokásos gyorsított vizsgát. Ugyancsak ezt az előrehozott érettségit abszolválta Fekete István író 1917-ben, akire utána tartalékos tisztiiskola várt.

Csakhogy a családi legendárium szerint vele az történt, hogy utóbb a dokumentumot nem fogadták el, ezért 1924-ben újra a vizsgabizottság elé kellett állnia, immár restelkedve „túlkoros” volta miatt. Egyik írásában elmeséli, hogy amikor kézhez kapta az első bizonyítványát, tűzre vetette, s elégedetten nézte, „hogy lobbannak el évek keserűségei és örömei”.

No, ezt a megoldást végképp nem ajánljuk annak a diáknak, aki most végre papírt kap arról, hogy érettnek nyilvánították…

Tudósok és a matúra

Ahogy közeleg a középiskola vége, valóban benő a fiatalok feje lágya. Ezt Szent-Györgyi Albert Nobel-díjasunk példája is bizonyítja. Őt például kifejezetten „nehézfejűnek” tartották a gimná­zium első éveiben – igaz, a tanulási zavarát ma már a diszlexiának tulajdonítanák.

Magolni mindenesetre nem volt hajlandó, úgy gondolta, a könyvek azért vannak, hogy megtartsák a tudást, ő pedig szívesebben járt horgászni, mint hogy biflázzon. Hinnénk, hogy a későbbi világhírű kutató számtanból, sőt természetrajzból többször is csak elégségest kapott?

Tizenhét esztendős kora körül aztán megkomolyodott, és mivel az érettségije is remekül sikerült, a család rábólintott: jelentkezzen az orvosi egyetemre, ahová 1911-ben felvették. A többi már a tudománytörténet lapjaira tartozik…

Nem minden későbbi nagy koponya muzsikált gyengén a gimnáziumban – derül ki az orvos-genetikus Czeizel Endre kutatásaiból. Nobel-díjasaink közül például Wigner Jenő fizikus, a „nyugodt géniusz” korán kitűnt kiváló képességeivel. Jeleskedett az önképzőkörben is, s amikor 1920-ban letette az érettségit, a legjobb jegyek sorjáztak a bizonyítványában. Békésy György, aki orvosi, élettani Nobel-díjat érdemelt ki, Budapesten kezdte, majd Svájcban fejezte be a középiskolát.

Mégpedig villámgyorsan: ugyanis öt esztendő alatt elsajátította a hét és fél év anyagát, s mivel túl fiatalnak találták, hogy érettségizhessen, csak engedéllyel vizsgázhatott 1917 tavaszán. Különösen a matematikában jeleskedett. Egy anekdota szerint a vizsgabizottság elnöke egyre nehezebb kérdésekkel szorította sarokba, míg végül az utolsóra nem tudott felelni. A diák azt hitte, hogy megbukott, s ezt bejelentette a szüleinek.

Az édesapja felkereste a vizsgáztató tanárt, aki elárulta: csak azért adott egyre nehezebb példákat a tehetséges maturan­dusz­nak, hogy lássa a képességei határát. Az utolsó feladatot pedig valójában nem is lehetett megoldani…

A fizikus Gábor Dénes a bizonyítványa szerint egyedül szabadkézi rajzban nem volt ügyes. Akadt azonban olyan tanára, aki „nehezen kezelhető” diáknak tartotta. Ennek dacára, amikor az első világháború miatt hadiérettségit tett, jeles értékeléssel büszkélkedhetett, társai közül egyedüliként.

Ezután bevonultatták tüzértisztnek, majd a frontra vezényelték. A tudós idős korában hálásan gondolt vissza a diákéveire: „Akkor Magyarország nagyon szegény ország volt, de gazdag tehetségekben. Középiskolai tanáraink közül legalább három igazi egyetemi rangú volt.”