Détár Enikő azt csinálhatta ami imádott:táncolt

Bevallom, én az ő párosuknak drukkoltam, mert valóban lenyűgöztek a táncaik. A csodálatos könnyedséggel előadott produkciókat rengeteg gyakorlás előzte meg. Détár Enikő az a típus, aki százegy százalékig odateszi magát, és elmegy a falig, híres szorgalmáról, szakmai alázatáról és hihetetlen munkabírásáról.

Irgalmatlanul kemény munkával teltek a napok, négy és fél kilót fogytam. Nagyon tanulságos volt megtapasztalni, hogy milyen sokat bír a test, napról napra mennyit lehet fejlődni. Olyan dolgokat is megcsináltam, amiket még a főiskolán se. A megfeszített munka során nem kívántam a húst, és meglepődve tapasztaltam, attól, hogy elhagytam a húsételeket, kevésbé fájtak az ízületeim.

Végtelenül örülök, hogy Baranya Dávid lett a partnerem, mert működött köztünk az összhang, és mesteremként komolyan vette, amit mondtam, hogy nyugodtan tapossa ki a szuszt belőlem – én így működöm. Eltalálta a helyes arányt: szigorú volt, de sokat dicsért is, így szárnyakat kaptam.

Persze akadtak nehéz pillanatok, előfordultak kisebb sérülések, olyan izmaim is fájtak, amelyeknek idáig a létezéséről sem tudtam. A párom, Péter is csodálatosan masszíroz, de a táncosok gyúrójára, izomlazítókra is szükségem volt ahhoz, hogy álljam a sarat. Szívesen táncoltam volna a döntőben, de nem bánkódom azon, hogy nem így történt. Sokkal inkább szerencsésnek érzem magam, hogy tíz adásból nyolcban ott lehettünk.

Tény, hogy ez a műsor egyben verseny is, vetélytársainkkal mégsem rivalizáltunk egymással, nagyon is baráti és támogató légkör alakult ki, mindenki tette a dolgát. Hálás vagyok, hogy azt csinálhattam, amit imádok: táncolhattam. Az is sokat jelentett nekem, hogy éreztem a nézők szeretetét, és rengeteg szeretetteljes, biztató kommentet kaptam. Nagyon köszönöm mindazoknak, akik szavazataikkal, kedves szavaikkal támogattak minket.”

A rajongótábor értékelte azt is, ahogy a művésznő fogadta, amikor Gabriella Spanic jutott a döntőbe. Látszott, hogy tiszta szívből, őszintén gratulált a venezuelai világsztárnak. Méltóság és harmónia áradt belőle. Détár Enikő tisztában van önmagával, tudja, mi áll jól neki, hol vannak a határai. Például az 53. születésnapján visszaadta a szerepét a Macskák musicalben.

Általában hallgatok az ösztöneimre. Úgy éreztem, hogy nem akarok már a lányom kortársaival szaladgálni a színpadon. Túl voltam egy térdműtéten, amely után Béres doktor úr megkérdezte: biztos, hogy akarok-e még táncolni?! Nem vagyok feladós típus, két évig gyógytornáztam, két térdvédővel játszottam a Macskákban.

Megéreztem, hogy mikor kell abbahagyni ezt a szerepet. Elengedtem... holott nem volt ez könnyű. Sok veszteség ért már az életemben. Nagyon fiatal voltam, amikor egy tragikus balesetben meghalt az édesapám, és a későb­biekben is sok, számomra fontos személyt ragadott el tőlem a halál. Vagy éppen az élet, a megváltozott körülmények. Harmincévnyi házasság után váltunk el Karival (Rékasi Károly színművész – a szerző).

Nem titok, hogy megviselt a válás gyermekeim édesapjától, de nem sokáig maradtam egyedül, újra rám köszöntött a szerelem, és szerencsére nem futamodtam meg, a boldogságot választottam. Immár hét éve élünk kiegyensúlyozott kapcsolatban Péterrel. Mint bárki másnak, nekem is hullámvölgyek és hullámhegyek követték egymást az életemben.

Érzékeny ember vagyok, ha kellett, nem szégyelltem szakembertől segítséget kérni, hogy talpon tudjak maradni. Próbálok annak örülni, ami van, és nem azt hiányolni, ami nincs. Macska-típus vagyok: mindig talpra esek, lehet, hogy pihenek egy kicsit a padlón, de aztán felállok, és megyek tovább.”

A színésznő a koronavírus-járvány kezdetén sem esett kétségbe. Akkor is megtalálta azokat a lehetőségeket, amelyekkel könnyebb volt átvészelni a „Maradj otthon!” időszakát. Tele volt vele a sajtó, hogy árufeltöltőnek állt. Arról kevesebb szó esett, hogy önkéntes segítőként is dolgozott, amiért kitüntetést is kapott a helyi önkormányzattól.

Nekem egy rendkívül mozgalmas időszakomat szakította félbe az, hogy otthon kellett maradni. Vagy hat darabban játszottam, és a Turay Ida Színházban még jelmeztervezésben is részt vettem Darvas Ilona kérésére. Egyik munkából a másikba estem, már-már kiégéstől tartottam. Kellett néhány nap, hogy felfogjam, mennyire más lesz az élet a pandémia miatt.

Szerencsére voltak tartalékaim, de a semmittevés nem az én világom, így lettem árufeltöltő. Tanulságos volt ez is. Aztán jelentkeztem önkéntesnek. Idős embereknek segítettem, bevásároltam, kiváltottam a gyógyszereiket, de volt, hogy vittem nekik a saját sütésű kenyeremből. Jólesett a szeretet, amit tőlük kaptam. Én alapjáraton gondoskodó típus vagyok.

Többet sürögtem a konyhában, több »mamakoszt« jutott a gyerekeimnek, és végre több időt tudtam a családommal tölteni. A felnőtt lányom is gyakrabban jött hozzánk. Jókat beszélgettünk, máskor meg eltoltuk a bútorokat, és videóról nézve kortárs táncokat gyakoroltunk, ugyanis az Eszter »szerelme«. Jót tett nekem, hogy megállt egy kicsit a mókuskerék, többen megjegyezték, hogy kisimultam. Hosszú és göröngyös volt az út, amíg rátaláltam a belső békémre, megtanultam elfogadni magam.

Képes vagyok a boldogságra, és végre tudok olykor nemet is mondani. Sokat dolgoztam magamon, megtanultam relaxálni, meditálni. Intenzív belső életet élek. Törekszem arra, hogy fókuszálni tudjak kiélezett helyzetekben is. Ezt a táncverseny során is használtam. A produkcióink előtt visszavonultam egy kicsit koncentrálni, meditálni.

A többiek hamar megszokták ezt, és mosolyogva csak annyit mondtak: Ja, az Enci megint delfinezik. De nagyon szeretek a kertemben is szöszmötölni, nyírom a füvet, szedegetem a petúniák leveleit, ez egyfajta aktív meditáció. Szeretem a házikómat. Szeretünk itt lakni – egy Budapest közeli kis települé­sen –, nekünk fontos, hogy ha egy fárasztó nap után hazaérünk és kiülünk a teraszra, akkor a csillagos eget lássuk.”

Június elején ismét besűrűsödött a színésznő élete, mozgalmas nyár volt: próbált, színpadra állhatott több helyen is, aztán jött a TV2 táncos produkciója, ahol maximális fordulatszámon kellett pörögni. Az adventi időszakban azonban elcsendesedhet egy kicsit, a karácsonyra készül.

Más lesz idén a karácsony, hiszen az előző években ilyenkor rengeteget dolgoztam, fáradt zombiként estem be a fa alá. Most, hogy a járvány miatt nincsenek fellépések, maximálisan az ünnepi előkészületekre koncentrálhatok. Az biztos, hogy a lányommal bejglit fogunk sütni, mert ezt minden karácsony előtt együtt csináljuk, az a mi közös szertartásunk.

Egyébként az én életembe a gyerekeim hozták vissza ezt az ünnepet. A saját gyerekkorom karácsonyai nagyon boldogok voltak. Az átlagcsaládok szintjén éltünk: volt banán, narancs és ajándékok, amit – most már bevallhatom – mindig kikutattunk a tesómmal. Aztán jött a tragikus baleset, apa karácsony előtt ment el, és utána hosszú ideig nem szerettem a karácsonyokat, szomorú voltam ilyenkor.

A lányom születése után lett csak újra fényes nekem ez az ünnep. Az utóbbi hét évben igazán mozgalmasak ezek a napok, hiszen mozaikcsaládban élünk: Péter is, én is két-két gyerekkel érkeztünk a kapcsolatunkba, úgyhogy idén csoportokban találkozunk majd a szeretteinkkel a járványhelyzetre való tekintettel. Boldog időszakot élek.

Azt nem tudhatom, hogy mit hoz a jövő, de én készen állok az új feladatokra. Szem előtt tartom a nemrég elhunyt kolléganőm, Pécsi Ildikó mondatát, miszerint a szerencsét készenléti állapotban kell várni.”