25. házassági évforduló az Olajfák hegyén

– Többszöri vívódás után döntöttünk úgy, hogy elfogadjuk a felkérést. Művészként Jánosnak természetesebb, hogy a nyilvánosság előtt szerepeljen, nekem kevésbé. Végül arra gondoltunk, talán másokra is pozitív hatással lehet az életünk, hogy milyen értékrend szerint élünk. Próbáljuk elkerülni a félreértést, hogy azért állunk ki, mert meg akarjuk mutatni, hogyan kell a házasságot jól csinálni. Viszont a harminc év együtt töltött idő másoknak is biztatást adhat – meséli Pálúr Kornélia, hogyan lettek a Házasság Hete rendezvénysorozat idei arcai férjével, az orgonaművész Pálúr Jánossal, aki gyorsan hozzáteszi, hogy a házasságot a világ legnagyobb csodájának tartja.

Szép példákat láttak maguk körül, meleg, biztonságot nyújtó, szeretetteljes közegben nevelkedtek, a hit meghatározó volt mindkettejük családjában. Kornélia eredetileg baptista, míg János, aki jelenleg a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem orgona- és improvizációtanára, református neveltetést kapott.

– Nem tanokat, szabályokat és ideológiát tanítottak a szüleink, hanem élő példák voltak számunkra. Nem kellett belénk sulykolni semmit, láttuk, milyen értékek mentén telnek a mindennapok. Egy üzenet világosan átjött: nem vallásos, hanem hívő emberként kell élni. Ezt a különbséget már gyerekként is nagyon értettük – hangsúlyozza János, majd elérzékenyülve felidézi, amikor 1985-ben több tízezer ember társaságában ott volt Billy Graham amerikai prédikátor evangelizációján a Budapest Sportcsarnokban.

– Óriási élményt jelentett az egyházzenei része, hatalmas szimfonikus zenekar kísérte az egyházi énekeket. Ülök a lelátón, félig a mennyben érzem magam, és azon gondolkozom, hogyan lehet ilyen magaslatokba vinni az egyházzenét. Ránéztem a kórusra, és átfutott a fejemben egy gondolat: milyen jó lenne, ha köztük lenne a jövendőbeli feleségem. Két év múlva egy nyári táborban megismerkedtem Korné­liával, és kiderült, hogy ő is énekelt akkor a sportcsarnokban.

A találkozásuk után egy évvel már tudták, hogy örök hűséget szeretnének fogadni egymásnak. Kornélia másodéves volt az ELTE angol–magyar szakán, amikor lehetősége adódott, hogy egy évre Amerikába menjen a rokonaihoz nyelvet tanulni. A ’80-as évek végén járunk, a levelezés volt a kapcsolattartás egyetlen módja. Jól tudták, hogy az USA messze van, és bármit hozhat az az egy év. János szívesen látogatta leendő anyósát és apósát, szinte hetente megfordult náluk. Megismerkedett a tágabb családdal is, nagyszülőkkel, rokonokkal, akik javarészt vidéken éltek, időnként húszan-harmincan is összegyűltek, teljesen lenyűgözve a fiatal zenészt.

– Tudtuk, ha kitartunk és hűségesek vagyunk, akkor bízhatunk magunkban és egymásban annyira, hogy később eljön a jól megérdemelt aranykor a kapcsolatunkban. A levelek a mai napig megvannak, sokat beszélgetünk arról az időszakról. Honnan jöttünk, kik az elődeink, kik vagyunk. Ez a gyerekeinknek is fontos – vallja Kornélia, aki 29 évvel ezelőtt, még egyetemistaként szülte meg első gyermeküket.

Hamarosan még ketten követték a sorban, a negyedik kicsit később érkezett, most 13 éves. János dédanyjának lakásában kezdték a közös életüket, olykor mókás körülmények között, hiszen az egyik szobában nem volt fűtőtest, így sapkát húztak az újszülött fejére, nehogy megfázzon.

– Megvolt ennek az életkezdésnek is a bája. Csetlettünk-botlottunk, szerettünk volna mindent jól csinálni, de hamar ­rájöttünk, hogy a legtöbbet lelkiekben adhatjuk a gyerekeinknek – mondja János, majd Kornélia beavat, hogy soha nem mondták ki, ideális házasság lesz az övék, de sokat tesznek azért, hogy jól működjön. Az életükben a „megbocsátás” a bű­vös szó, amit szinte naponta gyakorolnak. Mert két keresztyén házassága még nem keresztyén házasság, azzá kell tenni.

Ha megnézzük a Házasság Hete alkalmából Kornéliáról és Jánosról készült fotót, megkérdőjelezhetetlen harmóniát, szövetséget és szeretetet látunk.

– A mi életünk sem mindig olyan, mint egy retusált fénykép – mondja nevetve Kornélia. – Mindennap adódnak nehézségek, bizony előfordul, hogy hosszabb időn keresztül is eltart egy válság kettőnk között. Voltak évek, amikor napi szinten kellett megküzdeni anyagi nehézségekkel, s természetesen sok mindenben különbözünk. János a „doboz a doboz hátán” gyűjtögető típus, én a legszívesebben tiszta asztalon dolgozom. Ő becsukja az ablakot, én szeretném kinyitni, szellőztetni.

És ilyenkor időről időre összekapunk. Aztán az ember magába száll, s rájön, úgy nem lehet élni, hogy viszem egyik napról a másikra a sérelmeimet. Ilyenkor jön az elengedés és a megbocsátás. Egyre inkább tudatában vagyunk annak, hogy az idő rövid. Szeretünk mindennap egymás mellett ébredni, de senki számára nincs garantálva, hogy meddig lehet a házastársa oldalán. Az időt jól kell kihasználni.

János szerint, ha százból egyszer nem mennek bele az „ablak” vitába, az már győzelem. Az alapokon múlik, hogy mennyire időtálló egy építmény, így a házasság is. – Semmihez sem hasonlítható, hogy van egy ember ezen a világon, akivel olyan kapcsolatban vagyok, ahogyan senki mással. Az intenzitása, a mélysége nem helyettesíthető semmivel. A házasság örömei egy sokkal nagyobb dologra mutatnak, mint a földi életünk dimenziója. Ki merem mondani, hogy egyenesen a mennyei dolgokra.

Kornélia és János a 25. házassági évfordulójukat az Olajfák hegyén ünnepelték, és újra elmondták hitvesi fogadalmukat. Ha nem lenne koronavírus-járvány, most, a 30.-on talán Párizsba mennének, ahol két nagyobbik gyerekükkel egy évig éltek, amikor János a Notre-Dame orgonistájánál tanult. Amikor csak tehetik, együtt vannak, közösen gyűjtik az élményeket, nagyokat beszélgetnek, hitükben és egymásban pedig rendíthetetlenek.

Minden évben egy hétig

Csaknem két évtizede Angliából indult el a Házasság Hete kezdeményezés, amely Valentin-nap környékén minden évben egy hétig a házasság és a család fontosságára irányítja a figyelmet. Hazánkban 2008 óta rendezik meg az országos eseménysorozatot a keresztény egyházak és civil szervezetek összefogásával.