Tehetséggel, szorgalommal előbbre jutni

A csólyospálosi műhely melletti irodában hármasban ülünk Szögi Istvánnal és ifjabb Szögi Istvánnal. Az apa 68 éves, a fia 24. Aki figyelmünkbe ajánlotta őket, azzal kezdte, hogy történetük példa lehet arra, hogyan lehet vidéken, egy kis faluban tehetséggel és szorgalommal szinte a nulláról mind előbbre jutni, országosan is megbecsült szakemberré válni. Róluk a pontosság és a minőség jut mindenkinek az eszébe – tette hozzá –, pedig idősebb Szögi István inasként alig több mint ötven éve még olyan műhelyben dolgozott, ahol villanyáram se volt.

– Így kezdődött csakugyan – mondja az apa. – Tanyán laktunk Alsócsólyoson, a családban a negyedik, a legkisebb gyerek voltam. A szüleim földműveléssel foglalkoztak, sokat kellett dolgozniuk, és mi, gyerekek is besegítettünk. Munkával telt a nyári szünet is, egyszer mégis – bár én nem is szóltam erről otthon, mert éppen aratás volt – az osztályfőnököm kérésére édesanyám elengedett táborba, és ezért máig hálás vagyok neki – érzékenyül el a hangja.

– A nyolcadik után fölvettek Szegedre, szakmunkásképzőbe, karosszérialakatos-tanulónak. Így kerültem inasnak Kátai István mester géplakatos műhelyébe, ahol akkor még valóban nem volt áram. Később aztán lett, de addig sok mindent megtanultam a kézi fúró használatától a lánghegesztésig, aminek ma is hasznát veszem. A szakmunkásképző után bejutottam a szegedi Volánhoz, buszok, autók karosszériamunkáit végeztük, Kócsó Antal, a csoportvezetőm megkövetelte a pontosságot, és én bizonyítani akartam mindenki előtt.

Tizenkilenc évesen levizsgázott személy- és teherautóra, s mindjárt be is vitték katonának, gépkocsivezetőnek. Utászalakulathoz, nagy, hídvető KrAZ teherautóra került, kiváló sofőrként szerelt le.

– Másnap már jelentkeztem a munkahelyemen – folytatja –, és jól éreztem ott magam. De egyre inkább vágytam arra, hogy önálló kisiparos legyek. Volt egy kis megtakarított pénzem, és úgy gondoltam, megpróbálom, ’75 nyarán beadtam a kérelmet. Akkor már nem üldözték úgy a kisiparosokat, mint a hatvanas években, és nagy örömömre ősszel megkaptam az engedélyt. A bátyám a falu alsó végén vett egy házat, ahhoz volt egy százéves kovácsműhely, azt rendbe hoztuk, ott kezdtem.

Négy év múlva költöztem ide, a Barátság utcába. A karosszériamunkákon túl mindent vállaltam, amit csak lehetett, az épülő házak csatornázásától a kerítésekig, a lépcsőkig. Nagyon sok embernek, családnak dolgoztam, nemcsak Csólyospáloson, hanem a környéken, hívtak Kiskunmajsára, Kistelekre is. A lépcső az emeletes, tetőtér-beépítéses házak kényes része, könnyű elrontani.

Volt, aki meglátva a lépcsőmet, amit megépítettem valahol, lebontatta otthon a régit, és újat készíttetett velem. Így teltek az évek, és rengeteget tanultam azzal, hogy nem riadtam meg semmitől, hanem mindig azon voltam, hogyan lehet megoldani valamit. Közben tanu­lóim is szép számmal jöttek, a szülők szívesen küldték hozzám a fiaikat, hogy tanuljanak meg dolgozni és szokják meg a rendet.

Huszonnyolc évesen megházasodott, első felesége 1994-ben tragikus körülmények között elhunyt. Truczkó Magdolnával, a második feleségével, aki szintén fiatalon vesztette el a férjét, 1995-ben ismerték meg egymást, ma mind a ketten a Csólyospálos Községért kitüntető cím birtokosai. István fiuk, aki gépészmérnökként immár édesapja társa, 1996 májusában született.

– Szegeden, a Déri Miksa Ipari Szakközépiskola gépész szakán érettségiztem – veszi át a szót a fiatalember –, majd Kecskeméten, a Neumann János Egyetemen kaptam gépészmérnöki diplomát. Gyakorlatra egy mosonmagyaróvári, autók visszapillantó tükreit gyártó céghez kerültem, és ott is maradtam az egyetem után. Két év telt el, és a múlt év februárjában, amikor tervezőmérnökként befejeztem egy fontos munkát, hazajöttem, mert úgy éreztem, itthon nagyobb szükség van rám, és vonzottak édesapám ekegyártó vállalkozásának lehetőségei.

– Hogyan lett a karosszériamunkákból és a lépcsőkészítésből ekegyártás?

– Gyerekkoromban szántottam lovas ekével – feleli az édesapja –, de a traktoros ekék mások. Nem gondoltam volna, hogy egyszer ekegyártó leszek, de jött egy ember, hogy megsérült az eketörzse, meg tudnám-e javítani. Az első eketörzset 1992 tavaszán készítettem. Akkoriban nagy hiány volt ekékből, és többen mondták, tudnék-e csinálni. Ősszel elkészült az első kétfejes ekém, és jó lett, ettől kezdve egyre több megrendelés érkezett. Az ekéink­ 99 százalékát megrendelésre készítjük ma is.

Következtek a három-, négy-, öt- és hatvasú ágyekék, aztán 2004-ben hozzáfogtunk a váltva forgató, majd a mélyforgató ekék gyártásához. Nagy sikerük van a műanyag kormánylemezeink­nek – ilyeneket nyugat-európai mezőgazdasági gépgyáraknak beszállítóként is gyártunk –, ezekkel csökkenthető a lemez és a talaj közötti súrlódás, a lemezre nem sül rá a homok, nem tapad rá az agyagos föld. Ezáltal a szántás üzemanyagköltségének akár 10-15 százaléka is megspórolható, csökken a vonó­erő­igény, illetve az acélhoz viszonyított kisebb súlynak köszönhetően a hidraulikus függesztő­szer­kezet igénybevétele. Mifelénk itt, a Homokhátságon is nagyon keresett ez a kormánylemez, illetve az ezzel készült ekék.

Amióta ifjabb Szögi István hazatért, vásároltak egy CNC (számítógéppel vezérelt) plazmavágó gépet, amelyen ő dolgozik. Így tudják a műhelyt az egyes munkafázisokhoz alapanyaggal ellátni. Istvánnak persze nemcsak ez a munkája, és a gyártás minden részletét egyáltalán nem volt könnyű átlátnia, pedig a műhely, amelyben öten dolgoznak, addig sem volt neki idegen. Szerencsére mindannyian jól tudják a saját feladatukat.

– A családias légkört is szeretik – mondja a fiatal mérnök –, egész más ez, mintha egész nap egy szalag mellett kéne állni. Itt dolgozik a testvérem, Gyuszi is – mosolyog –, ő édesanyám első házasságában született, és nagyon jó a kapcsolatunk. Ez az öt ember különben legalább kétszer ennyi család megélhetését segíti a keresetével.

A Csólyos-Univerzál ekékből mára sok száz készült. Nem kell nekik különösebb reklám, az emberekhez e nélkül is eljut a hírük, a tartósságuk, a praktikusságuk von­zó. A csólyospálosi ekéket 2009-ben a Bábolnai Gazdanapok különdíjával jutalmazták, és egy egyetemi földműveléstan-professzortól hallottam nemrég: ezek a legjobb ekék.

Idős Szögi Istvánnak jólesik az elismerés, de szerényen csak ennyit mond: – Olyan ekéket akarunk gyártani, mintha magunknak csinálnánk. Ebben szeretnénk élen járni ezután is.