Életképek a pusztáról

Tapintható a nyugalom. A hu­­szonnégy hektáros birtokot három oldalról erdő öleli körül, a magaslatról pedig látszik a végtelen pusztaság. A legközelebbi szomszéd egy kilométerre lakik. Ópusztaszer határában időzünk, ahol egy öttagú család él nagy boldogságban. Nem „divatból” vonultak ide a város zaja elől, mindig is erre az életformára készültek.

– Vagy ez születési rendellenesség? – néz rám kérdőn Kordás Katalin, aki nemcsak családanyaként, hanem „tanyagazdasszonyként” is veszi az akadályokat.

– Balástya szélén nőttem fel. Amióta az eszemet tudom, az volt a vágyam, hogy majd tanyán fogok élni, nyolcévesen még tervrajzokat is készítettem. És ha jól belegondolok, nagyjából úgy is néz ki a tanyánk, ahogyan gyerekfejjel elképzeltem. Kamasz­koromban rendszeresen jártam biciklivel a külterületeket és elhagyott tanyák „titkaiba” kíváncsiskodtam be. Aztán nagy hatással volt rám Eördögh András jászszentlászlói gazdálkodó, lótenyésztő, akinél több éven keresztül nyaranta tanultam, segítettem tizenévesen. Nála figyeltem fel először az extenzív állattartás gyakorlatára, a gazdálkodás és természet igazi egyensúlyára.

Egyetemistaként egyre tisztábban láttam a jövőmet, azt például tudtam, hogy környezetgazdálkodási diplomával nem fogok beülni egy irodába, amikor számomra az igazi szabadságot a tanyavilág jelenti. Az álmaim akkor váltak valóra, amikor megismerkedtem a leendő férjemmel. Egy balástyai lómenhelyen találkoztunk, mindketten segítettük az ottani munkát. Ádám Sopronból járt ide, kétkezi ember, eredeti szakmája asztalos. Azonnal elvarázsolta az alföldi táj, olyannyira, hogy tanyát akart venni. Micsoda véletlen, nekem is hasonlóak voltak a szándékaim! Ekkor jöttünk össze.

Nyakukba vették a határt, keresték álmaik tanyáját. E helyett szinte csak romos házakat találtak, amivel pedig tudtak volna valamit kezdeni, a hozzá tartozó földterület kevésnek bizonyult a gazdálkodáshoz. Végül egyik ismerősük mutatott nekik egy bekerítetlen legelőt, abban láttak fantáziát. Bontott vályogtéglából húzták fel az első épületet, amit nyári konyhának szántak, de azóta is azt toldozgatják, ahogyan szaporodik a család.

Alaposan átírta a valóság a forgatókönyvüket: nem lehet egyszerre gazdaságot szervezni, házat építeni és gyerekeket nevelni. Amúgy is alapelvük, hogy ne építőanyagra, hanem jószágtartásra költsék a pénzüket. Jóformán üres zsebbel kezdték, csupán négy bocira tellett, majd a fiatal gazdákat támogató pályázaton nyert pénzből továbbléptek, és mára százharmincra nőtt az állományuk. Legelőre alapozott Angus és Murray Grey hús­marhákat tartanak. Sok mindent a saját kárukon tanultak meg, de a környező gazdák tanácsaira mindig is számíthattak.

Eleinte próbálkoztak kecskével, birkával, szamaruk és fejőstehenük is volt, de idejében váltottak. Viszont a lovak iránti szerelmük örökre megmaradt, most nyolc szépség legelészik a fűben. Sertés, baromfi, galamb, kutya, macska sem hiányozhat a portáról, a középső fiúnak pedig még papagájai és gekkói is vannak.

– A tanya hétről hétre felteszi a kérdést, biztosan ilyen életre vágytunk-e, de eddig még nem tudott eltántorítani bennünket – árulja el Katalin.

– Amikor egy tavaszi reggel kisétálok a rétre, és észreveszem, hogy visszatértek a sárgarigók, olyan gyermeki öröm lesz úrrá rajtam, ami semmihez sem hasonlítható. Ugyanezt látom a gyerekeken is. Az első lépéseiktől kezdve szívják magukba az alföldi levegőt, a természethez, a tanyához való viszonyulásuk, ragaszkodásuk a génjeikbe ivódnak. Semmit nem erőltetünk rájuk, nekik már kézenfekvő, hogy kimennek a lovakhoz és felülnek a hátukra. A legkisebb fiunk is tudja, hol fészkel a gyurgyalag. Aztán persze, ha majd jönnek az iskolák, kirepülnek a családi fészekből. Lehetséges, hogy a városra vezérli őket a sorsuk, de azt remélem, ide mindig visszavágyódnak.

Ebben biztosak lehetünk. Ádi kilenc, Matyi hét, Boti három és fél éves. Három vagány fiú, három különböző karakter. Az a sok apró élmény, ami a tanyavilágban éri őket, örökre bevésődik az emlékezetükbe. Fára másznak, sárban tapicskolnak, estére tetőtől talpig olyan koszosak lesznek, hogy csak slaggal lehet őket lemosni. Télen segítenek gyújtóst hasítani, nyáron szemtanúi a kiscsikó születésének. Látják az élet kezdetét és a végét. Aki átél ilyesmit, tudja magát hová helyezni a világban. Katalin pedig kezdettől fogva dokumentálja a családja hétköznapjait. Első fényképezőgépét fél disznóért cserélte, azóta már van egy profibb készüléke.

– Hét éve határoztam el, hogy „hobbifotós édösanyaként” követem a tanyasi életünket, a gyerekek ténykedését. Az a jó, ha a legváratlanabb pillanatokat is meg tudom örökíteni. Gyönyörűek itt a fények! Volt már olyan érzésem, mintha nem is én nyomtam volna meg az exponálógombot, hanem az égiek. Azt vettem észre, hogy az anyaságomra is jó hatással van a fotózás. Ha a gyerekek estére lefárasztanak, csak vissza kell néznem az aznapi felvételeket, és máris helyrebillen a lelki egyensúlyom.

Hogy ne csak a családom láthassa a legjobb felvételeket, Kati meséi címmel oldalt indítottam a legnagyobb közösségi portálon. Rövid történeteket is írok a képekhez, azzal a céllal, hogy kedvet csináljak a tanyai életmódhoz.

Kordás Katalin kisebb-nagyobb sikerrel szerepelt már fotópályázatokon, de nem feltétlenül törekszik ilyesféle babérokra. Szeretne újabb témákat találni, idős és fiatal tanyasiakról egyaránt szívesen készítene portrékat. Megtudjuk azt is, hogy elsősorban az állattartásban szeretne eredményes lenni.

Ahogy cseperednek a gyerekek, egyre több időt tölt a gazdaságban. De mi lesz akkor, ha egyszer végső formáját leli a házuk, virágzik a gazdaságuk és felnőnek a gyerekeik? Kati kész a válasszal: – Ahogyan mind jobban elbizonytalanodik a világ, úgy egyre inkább megerősödik bennünk, hogy jó helyen vagyunk. Persze, ha gond van, itt is az van. Mégis sokkal élhetőbb és teljesebb az élet! Nem is szeretnénk ezen változtatni.