Dr. Hevesi Krisztina az ország legismertebb és legszexisebb szexuálpszichológusa. Azt már lényegesen kevesebben tudják róla, hogy diplomahalmozó: közgazdász, újságíró, pszichológus, sportszakpszichológus és egészségfejlesztő szakpszichológus végzettsége is van. Munkabírása is elképesztő: egyetemi adjunktus, könyveket ír, saját YouTube-csatornáján és közösségi oldalán kiterjedt ismeretterjesztő munkát végez, és magánpraxisában fogadja a hozzá fordulókat. Sűrű életet él.

A szerelem iskolája: „ha szerelmesekből pajtásokká leszünk, az megöli a vágyat”

Videóit nézve nem lehet elmenni amellett, hogy rendkívül dekoratív, mindig kifogástalan sminkkel, csinosan felöltözve láthatjuk. Felmerült bennem a kérdés: van-e egyáltalán „mackónadrágja”, vagy otthon is mindig ilyen tip-top a külseje?! Kriszta, aki a karantén ideje alatt is folyamatosan dolgozik – tanít, forgatja a videóit, szakértőként szerepel, ír –, nem veszi zokon a kérdést.

„Természetesen én sem körömcipőben takarítok (nevet), és van itthoni ruhatáram, de tényleg nem mackónadrág, hanem színes és csinos szettek. Saját magamat is feldobom vele, ha belenézek a tükörbe. A színek hatnak ránk, a megjelenésünk pedig oda-vissza kölcsönhatásban van a környezetünkkel. Napsárgába vagy energikus pirosba öltözve aligha keltünk depressziós benyomást. Ha belegondolok, nem is tudnék »depresszív árnyalatokba« öltözni, mert nincsenek a gardróbomban ilyen – szürke, barna, bordó – színek.”

Hevesi Krisztina

fotó: Horváth Péter

Egy reggeli televízió-műsorban – ahová szakértő vendégnek hívták – láttam, ahogy Kriszta a műsorvezetőkkel elfogyasztott egy Covid-vírus formájú sütit. Ott kifejtette, hogy aminek az ember nevet tud adni vagy komikussá tudja tenni, attól kevésbé fél. Érdekelt, ő hogyan áll a járványhoz, és hogyan viseli az ezzel járó korlátozó állapotokat.

„Megküzdő egészségtudatom van: hiszem, hogy nekem semmi bajom nem lehet, és ha mégis elkapnám a kórt, én vagyok az, aki a legenyhébb tünetekkel ússza meg. A szeretteimre viszont kínosan vigyázok. A férjem cukorbeteg, édesanyám pedig a kora miatt veszélyeztetett, tehát az ő védelmükben maximálisan betartok minden óvintézkedést: tonnaszámra van egyszer használatos maszk a házban, a kocsimban, a táskámban, mindenhol. Szuper fertőtlenítőszerekkel alaposan fertőtlenítem a tárgyainkat és magamat is, nehogy én vigyem haza a vírust. Mindenhol ügyelek a távolságtartásra, én vagyok az, aki reklamál, ha valakin nincs maszk vagy túl közel jön.

Nehéz helyzet ez mindenkinek, furcsa, hogy a legjobb barátainkkal sem érinthetjük meg egymást. Néha látom a csodálkozást a szemekben: nem bízol bennem, de hát nem vagyok beteg. De jelen helyzetben ezt senki nem tudhatja. Én azért tartom a távolságot mindenkitől, mert nehezen birkóznék meg vele, hogy esetleg pont én fertőzöm meg azt, akit szeretek. A karanténnal sincs gondom, hiszen én itthonról is folyamatosan dolgozom, ebből a szempontból nem sokat változott az életem. Továbbra is napi kétszáz e-mail érkezik, oktatok, forgatok, rendelek. Már kialakult stratégiám van: szobabiciklizés közben is tudok olvasni. Én – sokakkal ellentétben – fogytam a karantén alatt, mert míg máskor a folyamatos rohanás mellett nem maradt időm enni, és az esti hazaérkezéskor megtámadtam a hűtőt, az itthonlét alatt tudok figyelni az egészséges táplálkozásra, és többet tudok sportolni is.

Pszichológusszemmel figyelve a járványt érdekes következtetéseket vontam le. Az első hullámnak volt még némi pozitív hozadéka. A vele járó lassulás elhozta, hogy a rapid randik és gyors ágyba ugrás helyett a párok megismerjék egymást, és stabil szerelmek bontakozzanak ki. Ez volt a baby boom ideje is, sok kis élet fogant meg. Az együtt élő pároknál pedig kiderült, hogy mennyit bír a kapcsolat, erősebb lett, vagy eljött a szétválás ideje.

A második hullám sokkal letaglózóbb volt, elfáradtunk, kimerült az idegrendszerünk. Az egyedülállók még reményvesztettebbek lettek: téli kabátban és maszkban szinte lehetetlen ismerkedni. A harmadik hullámot remélhetőleg elviselhetőbbé teszi a tavaszi napfény, felébred a remény, a hit, hogy újjászülethet az élet. Ugyanakkor megfogalmazódott egy aggodalom is bennem a tavaszi zsongással kapcsolatban: félő, hogy egyeseket megrészegít majd a tavasz, és az otthoni – karanténhelyzet miatt – beszürkült kapcsolatokat újakkal szeretnék majd orvosolni.”

Nem titok, hogy Krisztina férje Hevesi Tamás, a kiváló zenész, és hosszú ideje boldog házasságban élnek. Nem állom meg, hogy ne tegyem fel a banalitása ellenére mindenkit foglalkoztató kérdést: mi a titka a boldog házaséletnek?

„Azt, hogy általánosságban véve mi a titok, hosszú lenne itt kifejteni, így inkább csak a saját életünkről beszélek. Nagyon fontos, hogy a férjem a legjobb barátom, mindent meg tudok osztani vele, az örömömet és a bánatomat is. Értő, érző figyelemmel fordulunk egymás felé, nem beszélünk el egymás mellett. Lényeges a kapcsolatunkban a humor, rengeteget nevetünk, minden helyzetben megtaláljuk a dolgok groteszk részét, sok közös viccünk van, élvezzük egymás társaságát. Tiszteljük a másik munkáját, hagyunk egymásnak levegőt, szabadságot is. Most Tominak kell türelmesebbnek lennie, mert rengeteg a munkám, de szerencsére tömbösítve dolgozom és tömbösítve »lógok«. Amikor tanítási szünet van, tudunk együtt utazni, és akkor viszont csak egymásra figyelünk. Van még egy szabály, amit a párterápiából emeltem át: nem becézgetjük egymást „macikám, nyuszikám, mókuskám” típusú nevekkel, mert egy plüssfigurát ritkán kíván meg az ember. Fontos, hogy férfinak és nőnek lássuk a másikat, ezért nem fér bele az ilyenfajta becézgetés, mert ez a »cukiskodás« alattomban megváltoztatja a kapcsolatot. Ha szerelmesekből pajtásokká leszünk, az megöli a vágyat, a vonzalmat, ami pedig a kapcsolat halálához is vezethet.”

Hát egy szexuálpszichológus csak tudja! De itt az alkalom, hogy kiderítsem, hogyan vált Krisztából országosan ismert és elismert szakember. Kevés kislány álmodozik arról, hogy „szexuálpszichológus leszek, ha nagy leszek”.

„Valóban nem gyerekkoromban fogalmazódott meg ez bennem. Mint a legtöbb kislány, én is hercegnő, majd színésznő vagy énekesnő szerettem volna lenni. Ezt a vágyamat kiéltem most a Nicsak, ki vagyok? című produkcióban, amelyben egy fantasztikus pókjelmezbe rejtőzve énekeltem és táncoltam. A tánc régi szerelmem, de nehéz énekelni annak, akinek nincs hangja. Gimiben jogásznak készültem, tetszett a firnyákos logika és a csavaros észjárás. Egyik osztálytársnőm pedig pszichológusnak készült, aztán fordítva alakult: ő jogász lett, én meg pszichológus. De némi vargabetűvel. (nevet)

Értelmiségi családból származom, egy szem gyerek vagyok. Anyu magyar bajnok tornász, apu műszaki egyetemen tanított. Voltak elvárásaik velem szemben. Sokáig balettoztam, később közgazdaságtant tanultam, majd az újságírás felé kanyarodtam. De egyik sem érdekelt igazán, és akkor beugrott, hogy miért is nem lettem én pszichológus? Elkezdtem tanulni, és abba sem bírtam hagyni, annyira érdekelt. És jöttek a sikerélmények: az egyetemi tanítás, a sport-szakpszichológia, az egészségfejlesztő szakpszichológia.

A szexuálpszichológia felé egy szomorú véletlen lendített. Feldühített, hogy egy kedves baráti pár egy olyan szexuálpszichológushoz fordult, akinek amatőr munkájára ráment a kapcsolatuk. Kerestem a hirdetését – mert tudni akartam, ki volt ez a szakbarbár, s valóban pszichológus-e –, és ekkor találtam rá a Magyar Szexuális Medicina Társaság felhívására, hogy előadót keresnek a konferenciájukra. Éjfélig lehetett jelentkezni, húsz percem volt, hogy leadjam a témámat. Másnap reggel már érkezett is az e-mail, mert tetszett nekik, és innentől folyamatos volt a kapcsolatunk, kaptam egy kétéves külföldi ösztöndíjat is, ahol a szakma legjobbjaitól tanulhattam.

A tanítás pedig úgy kezdődött, hogy láttam, nincs ilyen képzés. Gondoltam, indítok egy szemináriumot, és én lepődtem meg a legjobban, hogy százhatvanketten jelentkeztek. Minden első előadáson elmondom: »Adok egy pár percet, hogy hozzászokjanak a látványhoz.« A kezdetekkor azonban még nem voltam ismert, s gyakran előfordult, hogy amikor be akartam menni az előadóba, rám szóltak, ne tolakodjak. Aztán részben a hallgatóimnak köszönhetően is felfedezett a média, és én éltem a lehetőséggel, mert nagyon jó szócső, sok emberhez juttatja el a gondolatokat. A könyveim is ezért születtek, a mottójuk: Az a célom, hogy feleslegessé váljak, hogy ne legyen szükség rám, és megelőzzük a szexuális elakadásokat.”

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.