Apám, Móricz – A nagy író egyetlen élő gyermekével Békásmegyeren, az idősek otthonában beszélgetett Hardi Péter

Móricz Zsigmond egyetlen élő gyermekével, Imrével beszélgetek Békásmegyeren, az idősek otthonában.

A XX. század legnagyobb magyar írójának három lánya volt, Virág, Gyöngyi és Lili. Még az első házasságából születtek, Holics Jankától. Volt azonban egy fia is, akinek az édesanyja Litkei Erzsébet. Vagy ahogyan az irodalomból ismerjük Móricz Zsigmond kései szerelmét: Csibe.

– És milyen jól tettem, hogy nem az irodalmat választottam! Író gyermekének mindig nehéz írni. Láttam Karinthy Cinit is. Szinte belezavarodott, annyira nyomta az apja hatalmas öröke.

Imre inkább mérnök lett. Gépészmérnök. Hajókat tervezett egész életében, abból is doktorált. De nagyon hosszú, keserves út vezetett el odáig.

A napvilágot a Rókus kórházban látta meg. A 19 éves édesanyja azonnal meg is kereszteltette. Ott, a katolikus kórház katolikus kápolnájában.

Ahogy Imrében él, amire az apa, Móricz Zsigmond bement hozzájuk, már megtörtént. És Móricz majd’ felrobbant dühében. Neki, a református írónak, akinek a nagyapja lelkész volt, katolikus lett a fia! Ez nem lehet! Nem, persze. Hiszen semmi jelentősége, hogy hol keresztelték, magyarázta el neki egy lelkész barátja. A keresztség ugyanis még nem köt egy egyházhoz, attól lehet ő még református.

A keresztelési történetet azonban az írótól fennmaradt jegyzetek ebben a formában nem támasztják alá. Eszerint ugyanis Móricz Zsigmond csak évekkel később tudta meg, hogy fia született Litkei Erzsébettől.

Az viszont egészen bizonyos, hogy a fiúcskát Kiss Boldizsárné vette magához Zagyvarékasra, a Fürdő utca 520-ba. A nevelőszülőnél mindig volt két-három csecsemő, akiknek a gondját viselte. Ezzel egészítette ki a jövedelmét.

– De nem csak ezért tette. Szerette a gyerekeket. Engem is – emlékezik rá Imre most, nyolcvanon túl is csillogó szemmel.

Maga elé réved néhány pillanatra, azután folytatja:

– Menhelyre kerültem, de ez nem azt jelentette ám, hogy az édesanyám elhagyott. Egyáltalán nem. Látogatott, amikor csak tehette. Ő tanított meg járni is. Emlékszem rá, bármennyire hihetetlen is. Pongyola volt rajta, sárga pongyola, nagy kék pöttyös. Mondta nekem, gyere, Imrécske, gyere, lelkem szép virágszála. Aztán felkapott és nagyokat nevetett. Ez az első emlékem róla.

Egy napon pedig megérkezett Imre édesapja, Móricz Zsigmond is.

Azt követően, hogy Csibe megmutatta neki a kisfiú fényképét. Hogy mit érezhetett az író ekkor, arról nem maradt fenn naplójegyzet, mert valaki kitépte a füzetből. Viszont következtethetünk rá egyéb feljegyzésekből és az író magatartásából: a rajongásig szerette. Olyannyira, hogy amikor Imre négyéves lett, magához vette, Leányfalura.

– Először nagyon egyedül éreztem magam, vágyakoztam a mama után. Apám pedig felhozatta magához, néha hetekre is. A főztje a tiszacsécsei ízekre emlékeztette. A lebbencslevese, a gombóclevese…

Aztán lassan megszokta Imre Leányfalut, különösen, hogy a nővérei gyermekei is gyakran időztek a nagyapjuknál.

Nagy családot alkottak, amelyben Móricz kereste Csibe helyét. Iskoláztatta, hogy tudjon bánni a könyvekkel, a könyvek kereskedésével.

Afféle mindenes lett Móricz lapjánál, a Kelet Népénél. Amikor Móricz meghalt, Virág kivásárolta az örökrészét. Imréét azonban nem tudta, mert a kiskorúakra vonatkozó törvények ezt nem tették lehetővé. A hagyatéki ügyeit dr. Keresztes Béla ügyvéd intézte – akinek a fia hamarosan nőül vette Csibét.

– A kérdés csak az volt, hogy mi legyen velem. Hétéves voltam ekkor. Megint csak a mama vett magához Zagyvarékasra. Vonattal vittek vissza, az állomáson pedig várt rám Kézér Károly, a fuvaros. Akkor, ott a szekéren éreztem meg igazán, hogy magamra maradtam. Leugrottam a kocsiról, és futottam be a határba. Csak futottam, futottam...

Imre Zagyvarékason járta az elemi iskoláit, majd három év múltán, amikor tízéves lett, Debrecenbe íratták be, a református gimnáziumba. Természetes volt, hiszen az apja is járt oda, még ha nem ott érettségizett is.

Debrecenben persze mindenki tudta, hogy ez a Móricz annak a Móricznak a fia… Ennek voltak előnyei és hátrányai. Többet elnéztek neki, mint más diáknak, ugyanakkor el is várták tőle, hogy jeleskedjen, különösen irodalomból. „Ezt neked tudnod kell!” – kapta meg gyakran egy-egy vers alkalmával. Imre eztnem is bánta, egyáltalán, hiszen szívesen szavalt. Mert milyen érzés is egy fiúnak, amikor az apjának AdyEndre ír verset, amolyan „levélfélét”, benne: „S ha a Lehetetlent nem tudtuk lebírni, / Volt egy szent szándékunk: gyönyörűket írni.”

Néha elfárad Móricz Imre az emlékezésben, de aztán ismét nekilendül.

Lili jut eszébe, akivel a három testvére közül szorosabb volt a kapcsolata, és aki a Csokonai Színház művészeként gyakran tett le számára jegyet a kollégium portáján. Sorolja kedves gimnáziumi tanárait is. Például az osztályfőnökét, a mindenki által imádott Nagy Gézát – a diákok egymás között csak Sumónak becézték –, aki matematikát tanított, Ica nénit, a feleségét, Csipetet, a lányukat, akik gyakran vitték kirándulni.

A tanárok persze ismerték Imre sorsát, és értették kamaszkori lázadásait, amelyeket ügyesen kezeltek. Hiszen tudták, hogy élete első tíz évében mennyi mindenen átment, mennyit hányódott!

– Nem lehettem könnyű diák, bizonyosan nem. Ronda kamasz voltam, tele tüskével.

Nyaranta most már szívesebben járt Zagyvarékasra. ahogy ma mondanák, bandázni a barátaihoz, Réti Gabihoz, Kiss Boldihoz, Erdélyi Pityuhoz, sorolja a neveket.

Amikor pedig felvették a Műegyetemre, senkinek sem mondta, hogy ő az író Móricz fia. A reáltudományokra szakosodott diákok pedig nem is kérdezték. Az öt egyetemi éve alatt csak egyszer kérdezte meg egy lány, akinek udvarolt. De neki sem adott egyértelmű választ.

És hogy miért éppen hajógépész akart lenni? Hogy bolyonghasson a világban. Unokatestvérének a férjével beszélgettek erről, akkor határozta el. Végül nem hajógépész lett, hanem hajóépítő mérnök. Diplomamunkája is egy hatszáz férőhelyes kirándulóhajó lett. Az Óbudai Hajógyárban helyezkedett el, aztán a Ganzban. És ha a világot nem járta is, sokat dolgozott külföldön, Csehszlovákiában, Finnországban.

Házasságából három gyermeke született, felesége egy évvel ezelőtt halt meg. Édesanyját, Csibét pedig az élete utolsó három évében magához vette. Hiszen a férje korai halála, 1949 óta egyedül maradt. Legalább az élete alkonyán ne érezze magát elhagyatottnak!

Persze gyakran beszélgettek Móriczról. Arról, mennyire meghatározta az életét, még ha csak hétéves volt is, amikor az apja meghalt:

– Emlékszem, akkor is ott nyüzsögtünk körülötte az unokáival.Virág nővérem gyermekei, a kis Virág és Réka, valamint Gyöngyié, Balázs, Imola. Ott feküdt az apám a dupla ágyán, reggeli után, amikor jött be Jani bácsi, a kertész, mondta, nagyságos úr, behoztam a virágok árát. De apám nem szólt semmit. Egyből látta Jani bácsi, hogy nagy baj van, letette a pénzt, aztán szólt a feleségének, Zsuzsa néninek, hogy vigyen ki bennünket.

Az orvos tíz percen belül érkezett, aztán jött a mentő is hamarosan.

– Én akkor már fenn voltam az emeleten, a szobám ajtaja elől figyeltem, mi történik. Ő pedig, amikor vitték ki a szobájából, visszafordította a fejét, nézett rám. Egyre csak nézett, egészen addig, ameddig be nem csukódott mögötte a mentő ajtaja.

Móricz Zsigmond néhány nappal később halt meg a kórházban agyvérzés következtében.

– A temetésre engem nem vittek el, de édesanyám, Csibe, akit Móricz annyira-annyira szeretett, ott lehetett. Aztán eltelt néhány nap, és egyértelművé vált, hogy nem lehet maradásunk Leányfalun.