Díszek ajándékba

A konyhaasztalra tette az ócska szalon­cuk­ros­dobozt, és óvatosan, egyenként kicsomagolta a díszeket a selyempapírból. Hat darab, ennyi maradt, csóválta gondterhelten a fejét. Persze tavaly butaságot is csinált, feltette a kinti fára a kis üvegházikót, reggelre átfagyott, s szétpattant, amikor behozta a melegre.

A doboz alján ott volt gondosan összehajtogatva az újságcikk, az ünnepek előtt elolvasta. Egy ápolónőről szólt, aki mindig elvállalta a karácsonyi ügyeletet, és maga sütötte mézes szívecskéket rakott a betegek szekrényére. Ezt a történetet kicsit megkönnyezte, mert előbb állami gondozásban, aztán nevelőszülőknél nőtt fel az a nővérke, mint ahogyan ő is.

De neki ott volt Ferenc. Szépen éltek majd’ negyven évig. Igaz, nem született gyerekük, ezen bánkódott egy ideig, aztán belenyugodott.

Feltette a vizet, előszedte a nefelejcses bögrét meg a csipkebogyót, jólesik a forró tea ilyenkor. A lámpa hunyorgott, kint a kertben hajladozni kezdtek az ágak, feltámadt a szél. A rádió bemondta, lehet, fehér karácsonyuk lesz.

Akkor is az volt, amikor esküdtek. Ferenc csináltatott neki egy irhabundát, kis kocka alakú kucsmát hozzá meg prémes kesztyűt. Egyszer felmentek színházba Pestre, és ő a vonaton felejtette a kucsmát a nagy kapkodásban, sose lett meg. Sajnálta nagyon, még sírt is, de a férje csak legyintett, hogy csináltat neki még szebbet.

Ez volt az egyetlen ígéret, amit nem tartott be, elvitte a szíve egy fagyos hajnalon. Azóta egyedül él. Nem magányos, eljár a foltvarrókhoz, néha segít a nyugdíjasklubban is, meg palacsintát szokott vinni a gyerekeknek a közeli óvodába. Elmotoszkál, mindig kitalál valamit, orvoshoz ritkán kell járnia, kész szerencse.

A szomszédék nagyfia önként felvágta a fát az őszön, s amikor ki akarta fizetni, csak legyintett:

– Kell egy kis testmozgás, Tekla néni! – s már ott se volt.

Nincs okom panaszra – mondta ki félhangosan, mert azért néha jó lett volna esténként szólni valakihez. Ráadásul itt van ez a karácsony!

Azt találta ki, van annak már vagy öt éve, hogy szépen becsomagol egy régi díszt, felveszi az irhabundát, és kisétál az állomásra. Leül a váróteremben, nézegeti az utasokat, próbálja kitalálni, ki hova, kihez megy, hogyan tölti a szentestét.

Aztán kiválaszt valakit, akinek jön a vonata, felcihelődik, kezébe nyomja a díszt, s csak annyit mond: ajándék. Mindig meglepődnek, van, aki fizetni akar, más csak zavartan motyog valamit.

Ő meg hazajön, tavaly valami zúzmara hullott az égből zizegve, s mire kinyitotta a kiskaput, elolvadt az arcán, összegyűlve a könnyeivel. Utazik a kis dísz – vigasztalta magát.

Felkerül egy szép nagy fára, s valahol ott leszek az ünnepükben én is. Az idén a bohócot viszi ki, remélve, hogy talál egy kisgyerekes családot, nekik szánja. Erre a gondolatra csendesen elmosolyodott.

Kinézett a kertre, a fákat lassan belepte a hó.