Esküvők évadján

Egyik kolléganőm lánya két hónapja ment férjhez, másik kolléganőm fia múlt szombaton esküdött, ezekben a napokban pedig egy, a szívemnek igen kedves ifjú hölgy mondja ki az igent. (Ráadásul ma vettem ki a postaládámból egy távolabbi rokon lányának meghívóját szeptember végére.) Mindegyiküket sok éve ismerem, ami persze hozzájárul a fokozott érdeklődéshez. Éppen ezért most tűnt fel igazán, hogy temérdek esküvői műsort kínálnak az úgynevezett életmódcsatornák, elsősorban a TLC.

Legfontosabb, ugye, a menyasszonyi ruha. Bár a fent említett szívemnek kedves ifjú hölgy – nevezzük, mondjuk, Juditnak – akár egy zsákban is gyönyörű lenne, de sikerült neki egy nagyon különlegeset kiválasztania. Akárcsak Áginak, a kolléganőm lányának. A szép lányoknak persze könnyű még szebbnek lenni, de ilyenkor minden menyasszony a lehető legtöbbet hozza ki magából. Soha többé nem nézünk ki olyan szuperül, mint az esküvőnkön! Például ezt is kihagyja manapság sok nő, aki csak egy papírnak vagy felesleges pénzkidobásnak tekinti a házasságkötést.

Korábban írtam már az Amerikában ezer éve futó, de nálunk is népszerű sorozatról, amely Mondj igent a ruhára címmel, a manhattani Kleinfeld szalonban, a világ legnagyobb választékával mutatja be a szebbnél szebb ruhákat, s nem mellesleg a szebb és kevésbé szép menyasszonyokat. Mert azért ne felejtsük el, ha csak a szép lányok mennének férjhez, már kihalt volna az emberiség. Ezért például látunk olyan műsort, amelyben, nagyon helyesen, mutatnak tolókocsis, extrém kövér vagy extrém sovány, netán törpe növésű menyasszonyokat, akik párra leltek és az esküvőjükön ők is királylányok akarnak lenni. És lám, a jó szakemberek segítségével ez nekik is sikerülhet! Külön műsor szól a dundi menyasszonyok megmentőiről, akik akár másfél mázsás lányokat is fel tudnak szépen és előnyösen öltöztetni. Megható látni a boldog mosolyt a vőlegények arcán, amikor arájuk feléjük közeleg a templom padsorai között. Igaz, az érett külsejű osztrák külügyminiszter az esküvőjén beérte egy fehér dirndlivel, de a többség úgyis az illusztris vendéget nézte, nem őt. Amúgy nem semmi volt a show: még soha nem láttam külföldi külügyminisztert pukedlizni az orosz elnök előtt…

Aztán itt van a másik fontos tényező, a lakodalom megszervezése. El sem merem árulni, hány éve, az enyém abból állt, hogy a Garzonház, ahol a lakásunk volt, 5-től 8-ig rendelkezésünkre bocsátotta a tévészobát, és ott negyven ember sonkás szendvicseket meg tortát fogyasztott, némi pezsgővel. Mai szemmel talán szánnivalóan szerény lenne. Egyrészt nem volt sok pénzünk se nekünk, se a szüleinknek, viszont, mivel kollégák voltunk, a fél szerkesztőség eljött és nagyon vidáman telt az idő. A lányomnál már sokkal jobbak voltak a körülmények: a remek kaján túl még a csopaki szőlőhegyről nyíló csodálatos panorámával is megkínálhattuk a vendégeket a Szent Donát teraszáról.

A TLC-n láthatunk helyszínként eszméletlenül giccses nápolyi álkastélyt, tízméteres átmérőjű abroncsos, elképesztő ruhákban férjhez menő amerikai cigánylányokat. No meg hisztis menyaszörnyeket, akik halálra szekírozzák a környezetüket. A legemlékezetesebb az a leányzó, aki pingvineket óhajtott az esküvőjére. De amikor meglátogatta őket az állatkertben, meglepődött, hogy büdösek, ráadásul pottyantani is szoktak…

A Viasat3-on a minap a luxusfeleségek egyik hárpiáját, a szőke Vivit láthattuk férjhez menni, éktelen rongyrázás közepette. El kell ismernem, Vivi nagyon szép volt, a természete ezúttal nem ült ki az arcára. Két méregdrága menyasszonyi ruhája is volt, és azonkívül minden lehetséges felhajtás, gondolom, sok tízmillióért.

De azért a tízfős kozák dalárdát a kis osztrák faluban semmi nem tudja überelni…