Kinek mondjam el?

Család-otthonUjlaki Ágnes2007. 09. 07. péntek2007. 09. 07.
Kinek mondjam el?

Kedves Ágnes!
Nagyon keserű szájízzel jöttem haza a tízéves érettségi találkozónkról. Egykor én voltam az osztály legjobb tanulója, és most úgy látom, hogy én vittem a legkevesebbre. Mivel apám ivott, a családom igen szegény volt, még most is az. Soha senkit nem mertem meghívni magunkhoz, mert szégyelltem az otthoni körülményeimet, és főleg az apám viselkedését, anyám elhanyagoltságát. Tudtam, hogy csak úgy tudok kitörni ebből a körből, ha diplomát szerzek. Ezért annak idején csak a tanulással törődtem. Bár nem voltam rosszban senkivel, de barátot sem szereztem az osztályból, kicsit mindig kilógtam a közösségből. Ez nem esett különösebben nehezemre, mert elég felszínes, buta lányok és léha fiúk jártak az osztályomba.
Most, tíz év múlva mégis csak nekik volt dicsekedni valójuk. A lányok nagyon elegánsan, felékszerezve jöttek, a fiúk többsége a saját autójával. Jó részük már a barátjával vagy a barátnőjével lakik, hatan házasok, építkeznek, többnek saját vállalkozása van. Persze, nem is titkolták, mire jutottak. Magabiztos fellépésükből látszik a siker és a jómód.
Én meg? A tanári diplomámat tudom felmutatni, és azt, hogy az óraadói szerződésem arra sem elég, hogy albérletbe menjek. Így még mindig otthon húzom meg magam, a falusi ház hat négyzetméteres gyerekszobájában, és hallgatom a részeges apám randalírozását. A barátommal nagyon szeretjük egymást, de ő is hasonlóan rossz családi körülmények közt él. Az érettségi találkozón végül is úgy éreztem, hogy mindenkinek sikerült az élete, csak az enyém kudarc. Egyet már tudok: a következőre biztosan nem megyek el.
Üdvözlettel:
Júlia

Kedves Júlia!
Először is: 28 éves korban megvonni egy élet mérlegét – kissé korai! Megértem, hogy fájó volt az összehasonlítás a jobb módú osztálytársakkal, de, tudja, van ám abban valami, hogy egyszer fenn, egyszer lenn. Húsz év múlva, meglehet, egészen mást mutat majd a mérleg. (Amúgy az autót semmilyen szempontból nem tartom a siker jelének.) Hogy buták és léhák lennének egykori osztálytársai? Mindegyikük? Ezt persze nem tudhatom, de elég sommás ítéletnek tűnik.
Én úgy látom, önnek nem is velük, hanem inkább saját magával van problémája. Elmerült a gondokban és – ne vegye rossz néven – az önsajnálatban. Miért kell a gyerekszobában kuporognia? Miért kell a keserves gyerekkort meghosszabbítania? Az otthoni dolgokon nem tud változtatni, de a saját sorsán igen. Hiszen remek korban van: már érett felnőtt, de még fiatal és erős.
Szedje össze magát, keressen munkát; ha kell, hagyja ott a faluját, a nyelvtudásával akár külföldre is mehet. Most a tanárokra nehéz idők járnak, de másvalamibe is foghat. Minden csak jobb lehet, mint ez a magába zuhanás. Ne másokhoz hasonlítsa magát, már nem számítanak az osztálytársai. Ne nyalogassa a sebeit, hanem találja meg újra az iskoláskori bátorságát és eltökéltségét. Ha szeretik egymást a barátjával, merítsenek egymásból erőt. Fogják meg egymás kezét, és vágjanak neki az életnek!
Üdvözlettel:

Ezek is érdekelhetnek