Hogyan válik egy régi barátság egyre inkább kellemetlenné? Sajnos az alábbi történet példázza, van ilyen...

Kinek mondjam el? – Mérgező barátság

Kedves Ágnes!

Régi levelezőjeként a véleményére volnék kíváncsi. Ugyanis egy ötvenéves barátságot készülök megszakítani… Sárival a gimnáziumban ba­rátkoztunk össze, egy padban ültünk. Szabadidőnket is együtt töltöttük, egy társaságba jártunk. Ő szőke volt, én barna, ő vidám, én komolyabb. Sosem volt abból gond, hogy melyikünk tetszett meg egy fiúnak, és nekünk is más-más fiú volt az esetünk. Főiskolára is együtt kerültünk, a kollégiumban is egy szobában laktunk.

Ebben az időben kezdődött Sárinak az a szokása, ami máig tart. Egyik szerelemből a másikba esett, egyik zűrös kapcsolatból a másikba keveredett. Persze mindezt velem, a legjobb barátnőjével tárgyalta meg. Én nemigen tudtam viszonozni a történeteit, mert hozzá képest mindig eseménytelen életet éltem. De mindig meghallgattam, és ha tanácsot kért, adtam, amit persze soha nem fogadott meg. Évekbe tellett, mire észrevettem, hogy tulajdonképpen mindig csak őróla van szó, csak ő és ő áll a beszélgetéseink középpontjában.

És ez azóta is így megy. Persze, már nem a fiúkról van szó, hanem rossz főnökökről, lusta férjről, a hálátlan lányáról és a nagyszerű fiá­ról, s az egyetlen, tökéletes unokájáról. És a betegségeiről, a gyógyszereiről, a kezelésekről, az orvosairól. Természetesen az övéiről.

Szinte naponta hív, akkor egy órán keresztül rám zúdítja az élete minden történését. És soha meg nem kérdezi, hogy az én gyerekeimmel, az én négy unokámmal, az én betegsé­geimmel mi van. Az utóbbit egyáltalán nem bánom, mert nem bírom, amikor két idősebb, de még tevékeny ember örökké a kórságairól beszélget. De ez a veszély amúgy nem is fenyeget, mert egyáltalán nem érdeklik az én dolgaim.

A hívásai monológokból állnak, akár egy magnetofonba is beszélhetne. Észre sem veszi, hogy időnként beszúrok egy-egy „igen”-t vagy „tényleg?”-et, csak mondja a magáét. Nagyon terhes számomra, már nem fér bele az életembe az ilyen egyoldalú „barátság”, és őszintén szólva, már szeretni sem tudom…

Üdvözlettel: Anna

Kedves Anna!

Nagyon is megértem. Valaha énrajtam is csüngött egy pár ilyen „barátnő”. De negyvenéves korom tájékán szépen leépítettem őket, mert az idő egyre értékesebb lett számomra. Az energiavámpírok igazán csak a nyílt szóból értenek. Először zárja rövidre a beszélgetéseket azzal, hogy dolga van.

Ne vegye fel mindig a telefont. Ha ezekből nem ért – gyanítom, így lesz –, akkor meg nyugodtan mondja el neki, amiket nekem megírt. Meg fog sértődni, de az tiszta haszon. Önt viszont a megszabadulás öröme tölti majd el!

Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.