Nyolcvan gyümölcsfa állt valaha a Dömsödön élő Laczi Gáborné kertjében, ma már csak néhány van belőlük. S nincs már a férje és a gyermekei sem, elköltöztek a „mennyei hazába”. Az idős asszonyt emlékei veszik körül. Betöltik a szívét, és egy kis kötet is őrzi őket, melyet magányában írt.

Legszebb emlék a szeretet – Laczi Gábornénál jártunk

Száll az idő, s Laczi Gáborné immár közel jár a kilencven évhez. Gyöngyösi Máriaként tősgyökeres dömsödi családban született, és falujához mindig hű maradt, ezer emlék köti ide. Családjának életéhez, mióta csak első száma megjelent, a Szabad Föld is hozzátartozott, lapunk olvasójaként hívott fel két éve egy elektromos paprikaőrlő ügyében, így ismerkedtünk meg.

Néhány héttel ezelőtt egy olvasói levél után telefonált ismét, szerzője a kézimunkázás (hímzés, kötés, horgolás) hasznáról és szépségéről írt, s Mariska néni elmondta, számára is milyen öröm ez. Jó lenne a lapban is újra egy ilyen rovat – tette hozzá.

Takaros ház előtt állunk meg Dömsödön, a kertben virágok. Lakója az életkorából jó pár évet letagadhatna, azonnal megállapítjuk. Beinvitál a házba, és a keresztlánya sütötte finom palacsintával kínál, majd mutatja a kincseit. Elsőként egy vele csaknem egyidős magyar ruhát, amelyet a nagyanyja varrt neki. Abban mondta el kis elsősként, 1938. március 15-én Pósa Lajos Magyar vagyok című versét a Petőfi-fánál.

Örök emlék, ahogy szavalta a szakadó hóesésben, s hallgatták az emberek. De készített ő maga is ilyen ruhát idősebb korában, kislánynak és kisfiúnak, ba­báit a helyi múzeumban őrzik. S készült gyöngyös főkötő és fejdísz is, sok időt szánt rá, de megérte.

Egy kép a könyvből: Mosás a Dunán 1955-ben. Elöl fiatalasszonyként a szerző, hátul az édesanyja, mellette az 1945-ben született kishúga. Fotó: Családi archívum

A falakon festmények, az ágyon hímzett párnák, s az asztalon egy kis könyv, Emlékeim a címe. Borítóján a szülői ház és a Kunszentmiklósi úti ház képe látható – a napló írója onnan indult, s ide érkezett. Sorait idős korában, egyedüllétében vetette papírra, megnyugtatta a munka, jó volt felidézni a múltat. Naplójának mottója egy cicerói idézet, amely mindjárt megfog: „Legszebb emlék a szeretet, amit mások szívében hagyunk magunk után.”

Lapozgatom a könyvecskét, bele-beleolvasgatok, hamar látni, milyen élvezetes a stílusa, ráadásul gyönyörű képek díszítik. Szinte ott van előttem, amiről Gyöngyösi Mária ír, öccse születésétől az iskoláig, a dunai nagymosástól a határban végzett munkákig. Úszni is a Dunán tanult meg, a felfordított mosószéken, s hatvanévesen átúszta a folyót oda-vissza. Megtudhatjuk, milyen volt a szüret és a kukoricafosztás, a kenyérsütés és a disznótor a faluban – a mosáshoz a háziszappant is maguk készítették faggyúból, zsírból, disznótori hulladékból –, hogyan ünnepeltek karácsonykor és húsvétkor, miképp zajlott a lakodalom az előkészületektől a menyecsketáncig.

Az ő lakodalmuk 1950. december 16-án volt „Gáborkámmal” – ahogyan a naplójában nevezi a férjét –, s negyven évet éltek együtt. Szívszorító az, ahogyan róla ír, a kettejüket összekötő mélységes szeretet nagy szavak nélkül is beragyogja sorait. Két gyermekük született, Gyula és Mária – „Gyuluskám és Marikám” –, védőnőnek tanult a lányuk és borgazdasági iskolában a fiuk. Közben az édesapjuk is leérettségizett, s a dömsödi pincészetben pincemester lett. – Ezermester volt Gáborkám – meséli a felesége, de sajnos mindez már a múlt, ahogyan a gyermekei élete is. Marika 32 évesen hunyt el, őt követte 1990-ben az édesapja, s már hét éve, hogy Gyuluska is a mennyei hazába távozott.

Hogyan lehetett mindezt túlélni? Mariska néni válasza: – Ret­tenetes erő, akarat van bennem. – S hoz­záteszi: – Az akarat még megvan, de az erő már fogy…
Kimegyünk a kertbe, a virágait, a fáit nézzük. A nyolcvan gyümölcsfából már csak néhány maradt – nem bírna többel –, de az udvar közepén virágzó őszibarackfa ékeskedik, s gazdájától megtudom: három éve ő maga oltotta, háromfajta barack terem rajta.

A téeszben elsajátította a szőlő és a gyümölcs oltását is – itthon is szép szőlőjük volt –, ahogyan a varrodában a kézimunka előnyomását. De azt, hogy varrni jól megtanult, főképpen a nagyanyjának, Gyöngyösi Péterné Boros Borbálának köszönheti, akinek a férje híres férfiszabó volt.

És beszél a szüleiről – kettejüket s apósát és anyósát is halálukig gondozta –, azután az unokák, a dédunokák következnek, számára ők a remény és a jövő. Hajladoznak a fák az áprilisi szélben, de ő csak áll a fényben, mikor búcsúzunk. Botjára támaszkodva integet…

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.