Orsolics Zénó maga is megjárta a függőség poklait. 2001 óta segítőként dolgozik, 2008 óta magánpraxisban addiktológiai tanácsadóként és családterapeutaként is segíti a függők családjait. Szemléletmódja a rogersi elveken, a személyiség kiteljesítésén, az elfogadáson alapul. Saját felépülésének alappillére református hite. Flash-back – Visszatértem a függőségből című kötetében összegezte életútját, tapasztalatait.

Öntözőkannával a sivatagban

– Milyen közegben nőtt fel?
– Lakótelepen éltünk, édesapám hivatásos katona volt. Ő egy kis somogyi faluban nőtt fel, az elemi iskolában papok tanították, sok esetben pálcával verték, és ő azt mondta, ezért leszámolt a vallással. Nálunk otthon soha nem volt téma az egyház és a hit. Bennem kamaszkoromban volt egy nagy űr, kerestem önmagam a világban, közben rossz volt a kapcsolatom apámmal. Úgy gondolom, nincsenek véletlenek. A református egyház által fenntartott drogrehabilitációs otthonba kerültem.

– Milyen közeg volt az?
– Egy kis sziget a világban. Ott azt a lelkületet tapasztaltam meg, amelyben működnek olyan alapvető dolgok, mint az elfogadás és a szeretet. Együtt voltunk közösségben, rengeteget beszélgettünk, sportoltunk, főztünk, takarítottunk és olvastuk a Bibliát – számomra ez nagyon új, átütő erejű élményt jelentett. Olyan érzés volt, mintha a kopár sivataggá vált lelkemet ott elkezdték volna öntözőkannával locsolgatni. Naponta részt vettünk áhítatokon, hetente egyszer bibliaórán is. Vasárnaponként pedig mentünk a templomba. Bensőséges kapcsolatom alakult ki Istennel, ez az, ami az életem alapja lett, és ez több, mint józannak maradni.

– Milyen szerepet játszott hitében a közösség?
– Egyre több kérdésem volt a munkatársakhoz, a lelkészekhez, és mindannyian ugyanazt mondták: ne a szabályokra, az üres keretekre koncentráljak, hanem keressem Istent, a személyes kapcsolatot. Ebben a folyamatban Ady Endre istenes versei is segítettek. Isten felszabadító szeretetét abban a nyomorult lelkiállapotban, abban a mélységben tapasztaltam meg, amikor a társadalom hulladékának éreztem magam. Ehhez a tapasztalathoz persze nem kell drogosnak lenni.

– Hogyan történt a konkrét megtérése?
– Nagyjából négy hónapja lehettem a ráckeresztúri rehabon, amikor elmentünk egy csendes lelki hétre, amolyan lelkigyakorlatra. Ősz volt, kisétáltunk az erdőbe, rengeteg kérdés foglalkoztatott. Arra emlékszem, hogy egy teológuslány elkezdett olvasni egy kis Bibliából, és akkor valahogy nagyon érdekes módon mintha kívülről láttam volna magamat.

Nagyon erős lett az az érzés, hogy milyen pici vagyok ebben az egész világban, milyen kicsik a problémáim, és milyen hatalmas az Isten. Közben azt éreztem, hogy szeretet árad felém. Olyan volt, mintha belülről megtelt volna a szeretettankom, és onnantól kezdve képes voltam adni, hiszen megéreztem Isten szeretetének nagyságát. Alapvetően meghatározó élmény volt ez a találkozásom az Úrral.

– Hogyan alakult ezután az élete?
– Nem lettem élenjáró terápiás, sem szuperhívő. Éltem tovább a mindennapokat, küzdöttem önmagammal, az ügyeimmel. Onnantól fogva tudatos döntésem volt, hogy a hitemre támaszkodva fogok élni, nekem ez kell. Még több kérdésem lett Istenhez. Sok mindenre kaptam választ, és sok mindenre nem. Jóval később értettem meg, hogy sokkal bölcsebb dolog, ha úgy gondolkozom ezekről a kérdésekről, ahogy Pál apostol írja: most még tükör által homályosan látunk. Nem is lenne jó, ha mindent tudnánk, mert azzal isteni szintet érnénk el.

– Mindennapjaiban hogyan van jelen a hit?
– Családom van, három – 11, 15 és 18 éves – gyermek édesapja vagyok. Nagyon fontos a gyülekezeti kapcsolódás, a hit megélése a közösségben. Gyerekeim jól beilleszkedtek a református gyülekezetbe, ifibe járnak, konfirmáltak. A koronavírus-járvány óta azt tapasztalom, hogy nehezebb megélni a közösségi élményt a valós térben. Pedig nem jó, ha egyedül bolyongunk a világban.

– Szemléletmódjában a mentális problémákat nem betegségnek látja.
– Mentális betegségnek lehet nevezni, de nem gondolom gyógyíthatatlannak. Igen, mert megéltem azt, hogy függő voltam, és megszabadultam. Nincs szükségem egy újabb címkére, ami életem végéig elkísér, hogy beteg vagyok és gyógyíthatatlan, mert függő voltam. A kontrollvesztés olykor jelen van a személyiségemben, nagyon szenvedélyes tudok lenni az életben, de ezt kellő tudatossággal, a sebeim begyógyításával, önismerettel és a hitemmel a helyén tudom kezelni.

Ha gyógyíthatatlan betegségnek látjuk a függőséget, akkor az egyéni felelősséget átrakjuk az orvostudományra. Úgy vélem, a felelősség az enyém, így a döntési lehetőség is. 1998 óta vagyok józan a kábítószerektől. Traumák, nehéz élethelyzetek esetében rajtunk mú­lik, mit választunk: droggal, alkohollal kezeljük a helyzetet, vagy máshogyan. A függőség kialakulása válasz az emberi szenvedésre, és vannak olyan emberek, akik érzékenyebbek a világra másoknál, és sajnos sorozatosan rossz döntéseket hoznak. A döntéseinket pedig meghatározzák a gyermekkori élményeink, minták, sémák, sokszor már a fogantatástól számítva. De végső soron a döntés mindig a mi kezünkben van.

– És hogyan látja a kibeszéletlen történelmi traumák szerepét a családok működésében?
– Igen, kétségtelenül fontos szerepük van ezeknek. Be vagyunk ágyazva egy történelmi korba, társadalmi környezetbe. Elképzelhető, hogy aki hazajött a hadifogságból, és nem beszélhetett róla, inni kezdett, a felesége pedig nyugtatókat szedni, hogy ezt a helyzetet kibírja. Ez lehet családi minta a traumák kezelésére, amit érdemes felülírni a terápia során. A családot mindig egészében, mint rendszert kell szemlélnünk, a mikroközösség és a nemzetközösség tagjai vagyunk.

A családi sémáink szerint működünk jól-rosszul, de ezek a beidegződések felülírhatók. Nagyon fontos, hogy kibeszéljük a traumákat, akár egyéni, akár csoportos formában. Az önsegítő anonim csoportok úgy jöttek létre, hogy a vietnami háború után a katonák elkezdték kibeszélni, feldolgozni mindazt, ami velük történt. Közülük akkor már voltak olyanok, akik súlyos heroinfüggők lettek. Ez úgy alakult ki náluk, hogy eredetileg a sérüléseikre kapták az opiátalapú gyógyszereket. Igazi sorstársközösség jött köztük létre, megértették és hatékonyan tudták segíteni egymást. A mai na­pig működnek szerte a világon a hasonló anonim közösségek.

– Tapasztalt terápiás munkája során generációkon átnyúló szorongásokat?
– Igen. Például a holokauszttúlélők harmadik és negyedik generációjával is dolgozom, náluk megjelenik a háború traumájának tapasztalata, és ez generációkon átível. Volt olyan ügyfelem is, akinek a nagypapája ávós volt, felakasztotta magát, és ez az emlék az unokánál vissza-visszatért traumatikus élményként. A nagyszülői alkoholizmus gyakran megjelenik az unokáknál is.

– Mit javasol az idősebb korosztálynak?
– Az 50 év feletti életszakaszban nagyon fontos, hogy ha akarjuk, ha nem, mérlegre tesszük mindazt, amit addig elértünk. Összegzünk, és ebben bizony megjelennek erkölcsi és morális kérdések is. Vajon jó ember voltam és vagyok? Legyünk bátrak új kérdéseket feltenni, olyan komolyakat is, mint például: Nyitottak vagyunk-e a spiritualitás felé? Vajon létezik-e Isten? Mi lesz velem a halálom után? Az önismeretünk elmélyítése is hatásos lehet ebben az életszakaszban is.

Nem mindegy, mivel töltjük meg az élet második felét. Nem az örök ifjúság, hanem a tartalmas öregkor lehet a cél. Úgy tapasztalom, a nyugdíjas férfiak nehezebben fogadják el, hogy lehet tartalmas életet élni úgy is, hogy nem a munkahelyünkön vagyunk a társadalom értékes, aktív tagjai. Sokan tanácstalanul állnak, mitévők legyenek. Ma már nincs a hétvégi telkeknek sem olyan kultuszuk, mint az 1980-as években, amikor nyugdíjasként oda ki lehetett menni barkácsolni, tenni-venni. Érdemes kitalálni új tevékenységeket, olyanokat is, amelyekre korábban a munka mellett nem jutott idő. A nőknek ebben az életkorban azt érdemes átgondol­niuk, mire vágynak ténylegesen: klasszikus nagymamaszerepre vagy önmegvalósításra. A magyar nagymama palacsintát süt, az amerikai motorozik – ezek a képek élnek a fejünkben.

Arra biztatom a nagymamákat, találják meg önmagukat, melyik illik hozzájuk jobban, és nem az elvárások szerint, hanem hogy tényleg mit éreznek. Nem kötelező azt a mintát követni a nagymamaszerepben, amilyen az édesanyánk vagy a saját nagymamánk volt. Persze lehet néha palacsintát sütni, néha pedig motorozni is, ahogy jólesik, de mindenesetre érdemes életünk vége felé megelégedettséggel és megbékéléssel viszonyulnunk saját magunkhoz és a világhoz.

Hozzászólások

Friss cikkek

Ázott karton
Nincs megállás
Súlyosan beteg gyerekek üzennek barátaiknak Mikulásra
A gól a labdától is függ?
Mindannyiunk életét érintő döntéseket befolyásolhat az idei népszámlálás
Ha jót adunk, jót kapunk
Cserépedények hazája
Megjelent a Szabad Föld legújabb száma
Két és fél évezred csodája: a szőnyeg
2022.12.02.
A hallgatag zseni titkai
Tücskök és hangyák
Aranyhomok Oázissal
Évforduló északon
Beszédes királyi gének
Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.