Túlélni a túlélhetetlent

Ujlaki Ágnes jegyzete Az én képernyőm rovatában.

Család-otthonUjlaki Ágnes2017. 11. 16. csütörtök2017. 11. 16.
Túlélni a túlélhetetlent

Itt vannak újra: a gyönyörű lány és a szelíd szemű fiú, az On the Spot fiatal riporterpárosa. No, most veszem csak észre, hogy olyan stílusban lelkendezem róluk, mintha népes rajongótáboruk tagja lennék… Ami azt illeti, tényleg az vagyok. Mert régóta figyelem Cseke Eszter és S. Takács András pályáját. Náluk minden együtt van: tehetség, stabil és látható értékrend, ugyanakkor mindenkori riporteri objektivitás, ötletgazdagság, alaposság. Ráadásul még szépek és fiatalok is. Néhány éve meghonosítottak egy műfajt nálunk: könnyű kézi kamarával járják a világot, felkészültségük és ügyességük révén olyan helyekre is eljutnak, olyanokat is szóra bírnak, akiket más nem.

Ezúttal olyan embereket szólaltatnak meg, akik gyerekkorukban szörnyű traumákon estek át, és most felnőttként elmondják, hogyan történt, miként lehet – vagy éppen nem lehet – túlélni és beilleszkedni. Megrázó történetek, elképesztő véletlenek – az Ellenség gyermekei című sorozatban, a Duna Tévén, szerda esténként.

Sokszor beigazolódik a mondás: Isten útjai kifürkészhetetlenek. Mert ki számíthatott volna arra, hogy a másfél éves ikerpár túléli a repülőgép lezuhanását? Hogy egy iskoláskislány néhány perccel korábban jön el a játszótérről, mielőtt az rommá lesz? Hogy a törékeny kamaszlányt élve húzzák ki a halottak közül? És egyikük sem balesetet úszott meg, hanem a XX. század véres történelmének áldozatai ők, akiktől elvették a gyerekkorukat, az ifjúságukat, s akik mégis emberfeletti erővel tovább éltek és mások javára is tudnak tenni.

Csodálatos magyar asszonyt ismerhettünk meg először: a most 90 éves dr. Edith Eva Egert. Kaliforniai otthonában keresték fel az idős pszichológusnőt, aki maga is holokauszttúlélőként segít a háborús traumákat elszenvedőknek a lelki feldolgozásban. Fiatal lányként élte át a láger borzalmait, amelyekről évtizedekig nem tudott beszélni sem. Aztán rájött, hogy az elfojtás soha nem segít. A belső szabadság, a lélek sérthetetlensége pedig nemcsak a túléléshez, hanem a feldolgozáshoz is nélkülözhetetlen.

A hosszan elnyúló háború vége felé Dél-Vietnamból már menekíteni kellett a sok-sok félvér gyermeket, vietnami nők és amerikai katonák sehová nem tartozó utódait. Az amerikai elnök különgépeket küldött értük, hogy az USA árvaházaiba, majd örökbe fogadó szülőkhöz vigyék őket. Az első ilyen repülő lezuhant, másnap a több mint száz halott között csak egyetlen ikerpárt találtak élve. A testvérek egyike, a fiú beszélt további életéről.

Az e sorok írásáig levetített harmadik részben pedig bosnyák nők szólnak szarajevói elveszett gyerekkorukról. Őket hallgatva elfog a szégyenkezés, mennyire keveset tudtunk az éveken át tőlünk nem is oly távol zajló háborúról. Azokról a gyerekekről, akik golyózáporban futva jártak iskolába, nem jutottak gyógyszerhez, megfelelő élelemhez, hozzátartozóikat vesztették el a három és fél évig tartó blokád idején. Megrázó egyikük mondata: „A háború alatt mindent megosztottak egymással az emberek, most sokkal magányosabbak vagyunk...”

Bizonyára többen nézik az olyan műsorokat, ahol mesterségesen idéznek elő megpróbáltatásokat. Amikor a pénznyeremény reményében például kukacokat esznek vagy moslékban tocsognak a „bátor” versenyzők. Hát igen, kétségtelenül több erőfeszítést kíván késő este feliratos riportfilmet követni. Pedig nagyon is érdemes. Mert valódi életet, történelmi és emberi tanulságokat kaphatunk általuk. Mint mindig az On the Spot sorozataiból.

Ezek is érdekelhetnek