Régi seb

Ez mindig is így volt. Eltekintve az idei esztendőtől, amikor Ferkó anyja kétszer meglátogatta őket, nyugdíjas nevelőapja pedig épp a minap üzent, hogy december első vasárnapján elvárják a fiatalokat ebédre. Ferkó nem értette, mi végre a meghívás, a nyájasság.
Ide-oda cikáztak a gondolatai, miközben szeme sarkából Katát és Zsoltit fürkészte a tömegben. A két apróságot, akárcsak édesanyjukat, elvarázsolta a Télapó-várás izgalma.
Feleségével mindketten nevelőotthonban cseperedtek. Magdi azért, mert már pár hónaposan létszámfölöttivé vált szülei számára a szoba-konyhás bérleményben. Ferkó úgy élt nevelőapja árnyékában, mint egy kivert kutya. Édesanyja szívében a fia számára sajnos nem maradt hely. Annál inkább részesült verésből és büntetésből. Egyszer aztán, egy kiadós verés után, a hetedikes Ferkó közölte osztályfőnökével, hogy többé nem akar hazamenni.
Zsolti eleinte megszeppenve befészkelte magát apja ölébe, amikor a Télapó melléjük ért. A nagyszakállú csokimikulások tucatját bűvészkedte elő óriási zsákjából, hogy szóra bírja a gyerekeket. Ferkót hirtelen elöntötte a veríték.  Emlékek törtek elő a múltból. Ferkó soha semmit nem kapott ilyenkor, csak egy csokimikulást. A társaitól persze tudta, hogy a jó gyereknek édességgel teli csomag is jár, esetenként pedig játék. Szent meggyőződésévé vált, hogy ő bizony elvetemült, rossz kölyök, azért nem kap rendes ajándékot.
Ferkó keserűnek érezte a csokimikulások édes ízét. Meg is fogadta, hogy a gyerekeinek soha nem vesz. Mi lesz, ha az anyjáéknál vasárnap, tíz év múltán ismét előkerülnek a múltat idéző csokoládék?
Ekként vívódott, messze elkalandozva, miközben gyermekei talpraesetten válaszolgattak a fehér szakállú kérdéseire, Kata még egy karácsonyi dallal is kirukkolt. Ujjongva vették el a jutalomfigurákat. Ferkó ebben a pillanatban értette meg: valójában nem a színes sztaniolba bújtatott csokimikulásokra haragszik.