Bundás itthagyott

Csörrent a telefonom. - Szia, apa. - Szia, Juditkám, hogy telik a szülinapod? - Aznap töltötte be a tizediket.
- Apaaa...
Aha, szóval kérés, az elnyújtott hang félreismerhetetlen.
- Apaaa, csak egy dolgot kérek szülinapomra, pénzbe sem kerül, ugye, megengeded?
Rafinált bevezető, húgai mellette sutyorognak, lehet, hogy hárman főzték ki. Mindegy, védhetetlen.
- Hogy megtarthassuk azt a kutyát, amelyik itt fekszik az ajtónk előtt.
Régi kívánságuk, hogy legyen kutyánk. De akkor még éppen csak befejeztük az építkezést, kerítés sehol, amíg az nem készül el, nem akartam. Viszont egy ilyen kérésre mit léphetek?!
Így került hozzánk Bundás. Eredetileg Bogáncsnak akartam nevezni - ugyebár Fekete István -, de a valóságot nem lehet a könyvekre húzni.
A jövevénynek hosszú, feketés szőre volt, a feje alatt széles, világos részszel, mintha csak asztalkendőt illesztett volna az álla alá, szája körül és lábán barnás foltok. Nem is lehetett másnak nevezni, csakis Bundásnak.
Bundás nemcsak okos keverék kutya volt, hanem intelligens is, mesterien tudta elfogadtatni magát. A lányaimnál ugyan nem szükségeltetett bevetnie semmiféle taktikát, ám én a csak úgy beállító jövevényekkel tartózkodó vagyok.
Az esti időszakot választotta, amikor épp a kerti hintaágyon ültem. Leült tőlem három méterre, szinte csak úgy mellékesen. Néha-néha rám sunyított.
Aztán közelebb húzódott, nézelődött, szeme sarkából figyelte a hatást, megint közelebb, végül ott ült előttem.
Mellső lábát lassan felemelte, térdemre tette, s nézett rám a nagy, szomorú, barna szemeivel. Nem lehetett többé nem szeretni.
{p}
- Honnan jöttél? - simogattam meg a fejét. Bundás pedig csak nézett, nézett szomorúan. Elkódorgott talán, s nem talál haza? Vagy megunták és kitették? Bundás csak szomorkodott. Régi családja miatt, nem vitás.
- Majd megszokod nálunk - hagytam rá végül. De Bundás sohasem szokta meg nálunk teljesen, azt hiszem. Napokig nem evett, adhattak neki a gyerekek akármit. A harmadik este végül fogyott valami a táljából.
Aztán lassanként enni kezdett, de mindig csak nyammogva. Naphoszszat feküdt a házában vagy az ajtó előtt, ez volt legfőbb elfoglaltsága. De amikor csapódott a kocsiajtó, már ott állt a ház sarkánál, csóválta lompos farkát, s várta a lányok dögönyözését.
Bundásnál barátságosabb kutyával nem találkoztam. Ugatni is ritkán lehetett hallani. Különösebben csak a szomszéd szuka tüzelése idején élénkült meg, de akkor - becsületére legyen mondva - férfiasan helytállt magáért.
- Ez mind Bundás műve - méltatlankodott András, amikor tizenegy kis fekete pamacs ugrált kutyájuk körül.
- Ugyan már, hogy ment volna át?
- Magam láttam az udvaron!
Hiába tiltakoztam, a feleségem a békesség kedvéért állatorvost hívott. Így került Bundás kés alá, s fosztatott meg a férfiasságától. Attól kezdve még kevesebb életkedvet mutatott. Ezen a télen már jobbára csak feküdt.
Bogi születésnapjára készültünk éppen, aznap töltötte be a tizenharmadikat, amikor benyit a feleségem:
- Bundás elpusztult.
Összeszorult a torka valamenynyiünknek. Mint amikor egy családtag hagy el bennünket. A lányok nem akarták megnézni Bundást, hogy úgy éljen bennük tovább, amint elébük szalad a kocsihoz. Mire hazaértek a templomból, már a halom tetejét lapogattam a fenyő mellett.
Aztán köszöntöttük Bogit, de bizony szomorkásra sikeredett az ének. Valójában Bundásra emlékeztünk, aki születésnapon jött, születésnapon ment.