Vita a depresszió gyógyításáról

Egy, a Mozgó Világban megjelent írás nyomán kibontakozott sajtó-szópárbaj Antidepresszívum-vita néven híresült el. A tudományos és kevésbé tudományos forrásokra utaló cikkek, egyéni vélemények zöme azt sugallta, hogy a depresszió bizonyos szakmai és üzleti érdekcsoportok által mesterségesen felfújt probléma. Elhangzott, hogy a pszichiáterek - a gyártók, forgalmazók nyomására - sokszor indokolatlanul előnyben részesítik a gyógyszeres kezelést, így teremtve a készítményeknek folyamatos piacot.
A vita indulatokat kavart a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetében is, ahol a vitaindító cikk szerzője dolgozik. A vitára reagált a Magyar Pszichiátriai Társaság és a Pszichiátriai Szakmai Kollégium is, közös állásfoglalásukból idézünk néhány fontosabb megállapítást:
"A depresszió valójában nem azonos a "hétköznapi" szomorúsággal vagy rosszkedvvel, hanem pontos diagnosztikai kritériumok mentén, szakemberek által felállítható mentális kórkép. A társadalomban mindig megvolt a hajlam arra, hogy egyes mentális kórképeket általános fogalomként használjunk (pl. a XX. században a hisztériát), a pontos különbségtétel azonban mind az érintettek, mind a valójában nem érintettek számára kulcsfontosságú. A fogalmak szakszerűtlen összemosásának mindkét esetben súlyos következményei lehetnek.
A szakember nemzetközileg elfogadott eljárásrend és ismérvek alapján állapíthatja meg a depresszió tényét és a betegség pontos típusát. E betegségnek számos változata és fajtája van, és mindegyik más-más terápiát igényel. Éppen ezért a pontos kezelési forma egyénileg különböző, így nehezen fogadhatók el a terápiát, vagy egyes terápiás eszközöket "általában" tárgyaló kijelentések.
{p}
Az ENSZ egészségügyi világszervezete, a WHO adatai szerint ma a világon a depresszió a harmadik legtöbb kárt okozó betegség. A kór - többek között jellegéből adódóan - világszerte aluldiagnosztizált, így például az érintett magyar betegek többsége semmilyen kezelésben nem részesült. Magyarországon jelenleg e betegség bagatellizálása és társadalmi megbélyegzése jelenti a fő problémát.
A depressziót mesterségesen generált problémának feltüntető állítás így nem pusztán hamis, hanem káros is, késleltetheti a beteg (vagy környezetének) orvoshoz fordulását, kockáztatva a súlyosabb szövődményeket és a teljes gyógyulás esélyét.
A pontos terápia kialakítása csak a diagnózist követően, jellemzően többféle eszköz (gyógyszer, egyéni, vagy csoportos pszichoterápia stb.) együttes felhasználásával történik. A magyar pszichiáter szakma mindig a személyre szabott, kombinált terápiát tekintette elsődlegesnek, azt azonban érdemes tudni, hogy súlyosabb esetekben nem egyszer csak a gyógyszeres kezelés után kerül olyan állapotban a páciens, hogy más terápiás eljárások is alkalmazhatóak legyenek.
Végezetül szólni kell a megjelent hamis híresztelések legkárosabb hatásairól is. A depressziós beteg terápiájának sikere nagyban múlik a beteg együttműködésén. Az együttműködés az orvosba és a terápiába vetett bizalmon alapszik, ha tehát torz tényekkel és tendenciózus állításokkal romboljuk e bizalmat, azzal gyakorlatilag a beteg gyógyulási esélyeit rontjuk.
Másfelől a jelenleg rendelkezésre álló gyógyszerek érdemi hatása jellemzően több hét után jelentkezik, az eredményes terápia pedig hosszú hónapokig tart. Ha a gyógyszer szedése rendszertelenné válik, akkor a kívánt hatás elmarad, a beteg állapota nem javul vagy romlik, az orvos erőfeszítése meddővé, a társadalombiztosítás erőfeszítései pedig ablakon kidobott pénzzé válhatnak."
{p}
A gyógyult betegek tömege a legjobb referencia
A hivatalos nyilatkozatok után álljon itt egy személyesebb hangú vélemény dr. Túry Ferenctől, az MPT elnökétől. Az egyetemi docenst a Magatartástudományi Intézet klinikai igazgatóhelyetteseként is érintette a pszichiátertársadalmat megmozgató "összecsapás".
- Az, hogy a gyógyszerek felhasználását befolyásolja a gyógyszeripar, régi keletű kérdés. Mindenhol, ahol megjelenik az ipari érdek, feltűnnek a torzulások, a korrupció is. Ez persze nem jelenti azt, hogy el kellene néznünk az ilyen jelenségeket - néhány évvel ezelőtt a pszichiátriai hazai helyzetéről a társaság lapjában (Pszichiátria Hungarica) folytatott vitában többen szót emeltünk ellene. A lényeg e disputában számomra az, hogy ezek nem általánosíthatók a hazai pszichiátriai egészére. A gyakorlatban - bár a gyógyszerek kellő indok nélküli használata előfordul bizonyos esetekben - a depresszió ellátatlansága dominálja a kérdéskört. Tehát: a betegek kis csoportjánál különböző okokból előfordul, hogy a pszichoterápia helyett az orvos gyógyszert ad (hogy mást ne mondjanak: a beteg kérésére). Én is járok így nem ritkán: a beteg nem "vevő" a pszichoterápiára. Gyógyszert akar, én pedig adok neki, mert használhat, mert fontos, hogy a kapcsolat működjön, és lehet, hogy csak két-három találkozás után tudom meg a pszichés háttér valódi szerepét és kezdhetek a pszichoterápiához. A betegek jóval nagyobb csoportjában viszont ki sem derül a depresszió, nem kapnak adekvát kezelést. Ennek alapján sokkal több energiát kellene fordítani össztársadalmilag a depresszió felismerésére és megfelelő kezelésére. Ennyiben az ilyen vitának a közsajtóban való megjelenése elriasztó hatású a betegre, és éppen ellenirányban hat. Egyébként: nem féltem a betegeket, van magukhoz való eszük. Egy részük nem akar gyógyszert, a vita kapcsán lesznek, akik kidobják azt, de a többség elmegy a pszichiáterhez. A gyógyult betegek tömege a legjobb referencia. Ahogyan nem kellett kétségbe esnünk a természetgyógyászat, az ukrán hipnotizőrök, vagy a szcientológia megjelenése miatt, úgy most sem kell így cselekednünk.
- Mi az, amit elsősorban is hiányol a vitából?
- Nem szeretnék bocsánatot kérni azért, mert antidepresszívumot használok, azért sem, mert az egyik betegnek csak azt adok, azért sem, mert a másiknál csak pszichoterápiát alkalmazok (néha annak ellenére is, hogy ő a gyógyszerhez ragaszkodik). Persze, figyelembe veszek minden jó szándékú figyelmeztetést, akár az egyik, akár a másik irányú torzulásra hívja fel a figyelmet, hadd edződjön a szakmai judíciumom. Tegyünk azonban különbséget az előrevivő kritika és a dühödt támadás között.
{p}
- A tudományos megközelítésen túl, ami persze az ilyen jellegű vitában alapvető volna, hiányolom a pragmatikus, empirikus megközelítést. Ez nem divat manapság. Mégis, gondolkozzunk a hétköznapi pszichiáter szemével, én is annak tartom magam. Tehát: az antidepresszívumok használnak, segítenek - ezt mindenki tudja, aki már adott ilyen szert a betegének. Ha csak annyit tudnánk, hogy az antidepresszívumok fokozzák az öngyilkossági kockázatot, akkor nagyon egyértelmű lenne a helyzet: be kellene tiltani őket. De aki látott már súlyos depressziót egy-két hét után drámai módon eloszlani e szerektől, az nem mond ilyesmit. Más kérdés, hogy az antidepresszívumoknak is vannak mellékhatásaik, és ezeket a gyógyszeradás kapcsán gondosan elemezni kell - de hát ezért tartják a pszichiátert. Aki aztán értékel, gyógyszert vált, vagy kihagyja azt.
Túry doktor a vita legfőbb kárának az orvosellenes felfogás fokozódását tartja:
- Úgy tűnik, az orvostársadalomra mostanában a bűnbak szerepét osztották. Nem azt mondom, hogy ne lehessen kritizálni az orvosi tevékenységet és nekünk, orvosoknak ne lehetne együtt élnünk a jobbító kritikákkal, de az indulatos támadások mást jelentenek. Tendenciáról van szó. Az orvosellenesség nyomán hamar eljutunk a pszichiátria-ellenességhez - mintha megint a "Száll a kakukk fészkére" szindróma éledne újjá. A pszichiátria a szabadság lábbal tiprásának szinonimájává válik olyankor, amikor a társadalmi újrarendeződés szélsőséges indulatokkal zajlik. A mostani megnyilvánulások inkább az antipszichiátria híveinek kedveznek. Lövészárkok ásása helyett az erők összefogására lenne szükség.
Aki nem volt depressziós, vagy családi érintettsége sincs a depresszió kapcsán, az ebben a témában nehezen tud állást foglalni. Viszont azok, akik valamilyen módon már átéltek depressziót, pontosan tudják, hogy a gyógyszer ugyan nem egyedüli megoldás, de a leghatékonyabb segítség a depressziótól való minél gyorsabb megszabaduláshoz - összegzett dr. Túry Ferenc.
A humanizálódási törekvést nagymértékben segítette a pszichiátriai betegségek hátterében lévő agyi folyamatok alaposabb, részletesebb megismerése, amihez a tudomány segítette hozzá a pszichiátereket. Az intenzív kutatómunka eredményeként kifejlesztett újgenerációs gyógyszerek, a korábban használtaktól eltérő hatóanyaguk révén, célzottabban és több tünetre hatnak, így biztonságosabbak, kevesebb a mellékhatásuk, nem okoznak a betegek számára kellemetlen tüneteket (pl. nincs nyálcsorgás, merev izomzat stb.). Mindezek nyomán lehetővé vált a beteg adott állapotához jobban alkalmazkodó komplex kezelés (gyógyszer+pszichoterápia, egyéni- és csoportfoglalkozás) alkalmazása. Ez a komplex kezelési szemlélet a világon mindenütt a legkorszerűbbnek számít.
A krónikásnak nem lehet dolga, hogy a saját véleményét erőltesse az olvasóra, mindazonáltal a prevenció hívei számára is szükséges az információ. Álljon itt Márai Sándor gondolata: "Önmagunk megismerése a legnagyobb utazás, a legfélelmetesebb felfedezés, a legtanulságosabb találkozás."
Az önismerethez és a szakadatlan fejlődéshez kívánjunk sok jó energiát és harmóniát, az információk befogadásához, kezeléséhez pedig cselekvő hitet mindannyiunknak!
{p}
A pszichiátria Magyarországon
A pszichiátriának sajátos helye van a hazai orvostudomány fejlődésében. Korábban ideg- és elmegyógyászatként emlegették, majd fokozatosan kettévált a szervi idegrendszerei zavarokat kezelő neurológiai és a lelki zavarokkal foglalkozó pszichiátria. Az önállósodást a Magyar Pszichiátriai Társaság 1980-ban történt létrehozása erőteljesen felgyorsította.
A pszichiátria hazai fejlődését ma sajátos kettősség jellemzi. A legjobb hazai szakemberek felkészültségét világszínvonalúnak tarthatjuk, a szakma legfontosabb ismeretei naprakészen elérhetővé váltak, a szakmai kommunikációnak nincs akadálya nemzetközileg sem. A legmodernebb gyógyszerek elérhetők, az új pszichoterápiás eljárások meghonosodtak. Oktatásunk megfelel az európai elvárásoknak. Mindez jól épül a pszichiátria igen értékes hazai hagyományaira (gondoljunk például a 20. század első felében működő "Budapesti iskola" néven emlegetett pszichoanalitikus csoportra).
Ugyanakkor a betegellátásban drámai nehézségekkel küzd a szakma. Súlyos szakemberhiány van, több kórházi osztály működik egyetlen orvossal. Sok jó szakember elvándorolt, megfigyelhető egy kelet-nyugati szakemberáramlás is - a hazánkba érkezők felkészültsége azonban igen vegyes, és számuk nem pótolja az elvándorlást. A szakma presztízse rossz,, ami az egészségügy általános megítélésének is betudható. Fiatalok alig érkeznek a pszichiátriai gyakorlatba.
Az utóbbi évtizedekben sok felmérés készült, amely a pszichiátriai zavarok népegészségügyi jelentőségére hívja fel a figyelmet. Az előjegyzések szerint húsz év múlva a munkaképtelenség okai között a depresszió áll majd az első helyen. Komoly probléma a jéghegy-jelenség: sok zavar rejtve marad, a szorongásos zavarok, a hangulatzavarok vagy a pszichoszomatikus zavarok igen gyakran kerülnek a pszichiáter látókörébe - emiatt nagyon fontos a szoros kapcsolat a társszakmákkal és az alapellátással.