Jogi esetek

Nem is gondolná az ember, mi mindenért kell fizetnie. Természetes, hogy fizetünk az áramért, a gázért vagy a szemét elszállításáért, kevesen tudják viszont, hogy a zenehallgatásnak is szabott ára van.
Egy kistelepülés falunapján a padokat a főtérre cipelték a szervezők, a nyugdíjasok székeket és asztalokat hordtak a fák alá. Több zenés produkció is volt a programban, a hangosítást az önkéntes tűzoltók szerelték fel. Hogy kellemesebb hangulatban folyjon a pakolás, a tizenéves "tűzoltók" segítség helyett vidám talpalávalót szolgáltattak a nyugdíjasoknak, vagyis kedvenc számaikat bömböltették a hangszórókból. Ez az időseket nem villanyozta fel, a fiatalok ellenben jól szórakoztak. A dolog el is felejtődött, kezdetét vette a műsor, lefolyt az utcabál, majd mindenki békében hazabóklászott. Pár nap múlva a művelődési ház vezetője levelet kapott a Szerzői Jogvédő Hivataltól, hogy a nyilvános zeneszolgáltatásért járó összeget nem fizették meg, a pénzt legyenek szívesek rövid időn belül átutalni.
Az ügy nem végződött perrel, hiszen - a fogukat szívva ugyan - a szervezők kipengették a kért húszezer forintot. De miért is történt mindez? A lényeg a következő: ha valaki írt egy dalt, azt előadta és lemezre vette, ezzel szellemi terméket hozott létre, amihez túlságosan is könnyű ingyen hozzájutni. Például a rádióból (nem CD-ről vagy műsoros kazettáról!) felvehetjük kazettára, onnantól "örök élet és három nap" hallgathatjuk, ezért sem az énekes, sem a zeneszerző nem lát egy vasat sem. Illetve dehogynem lát: ez bele van kalkulálva az üres kazetta árába, tehát minden eladott üres kazetta után néhány forint a szerzők közös kasszájába, a Szerzői Jogvédő Hivatalhoz kerül.
{p}
Hasonló a helyzet a nyilvános helyen lebonyolított zeneszolgáltatással. Ha valaki a kocsmájában vagy egy nyilvános rendezvényen zenét játszik le (akár rádión, akár magnón), ezt azért teszi, mert vevőket kíván odacsábítani. Magyarul: mások szellemi termékéből húz hasznot. Ezért például egy kocsma üzemeltetőjének a vendégek számára és a zeneszolgáltatás időtartamára való tekintettel meghatározott jogdíjat kell átutalnia a Szerzői Jogvédő Hivatalnak. Amennyiben nem teszi, az esetek jelentős részében semmi nem történik, amíg csak arra nem téved egy ellenőr. Az aztán kaján vigyorral elővesz egy adatlapot, és megpróbálja felmérni, hogy körülbelül mennyi adóssága halmozódott fel a kocsmatulajdonosnak, majd benyújtja a számlát, mely általában szép summára rúg. Egy idényjelleggel működő, kétszáz személy befogadására alkalmas diszkó esetében 1999-ben ez az összeg kétszázezer forint volt tizenkét estére (ezt mai áron nyugodtan szorozzuk meg kettővel az infláció miatt). Ilyenkor általában ők mondják meg, hogy mennyi ideig is szolgáltattunk mi illegálisan zenét, és ha nem bizonyítjuk az ellenkezőjét, pórul járunk. Ebből nyilvánvaló, hogy szerzői jogokat szándékosan megsérteni részint csúnya dolog, részint tiszta ráfizetés - de a Szerzői Jogvédő Hivatal a feledékeny falunapszervezőt sem kíméli.