Elválni ágytól, letenni gyermekről

Pszichológus ismerősöm - mintha csak egy lázgörbét ívelne - papíron magyarázza a házasságok "természetrajzát". Az esküvő utáni két-három év még a szerelem időszaka. Rendszerint a gyerek (gyerekek) érkezése is erősíti a kapcsolatot. Aztán az emelkedő vonal megtorpan. Leggyakrabban a hetedik-nyolcadik esztendőben fullad ki a házasság. Már nincsenek látványos események, csak az "unalmas hétköznapok". Az utódok nevelése és a család működtetése minden energiát elszív, a párok már nem tudnak az egykori érdeklődéssel és bizalommal fordulni egymáshoz. És a házassággörbe zuhanásba kezd - egészen a válásig.
A társadalmi megítélés és a nemi szerepek változása is közrejátszik abban, hogy manapság többen döntenek a válás mellett, mint évtizedekkel ezelőtt. Régen elképzelhetetlen volt, hogy egy feleség egyedül lábra álljon a gyerekeivel, a dolgozó nők korában már a férfitól való függés egyre kevésbé tartja egyben a családokat. A közös csemeték viszont annál inkább választás elé állítják a feleket: együtt avagy külön? Megmentheti és egyben tarthatja-e a kiüresedett kapcsolatot a szemünk fénye? Vajon mi viseli meg jobban: apu és anyu válása vagy a jól-rosszul leplezett feszült hangulat, titkolt vagy nyílt családi veszekedések?
Egy biztos: egy család széthullását nem lehet lelki sérülések nélkül átélni. Olyan szülők próbálják több-kevesebb sikerrel nyugtatni a gyerekeket (már ha egyáltalán az egymás ellen vívott nagy csatában eszükbe jutnak a nebulók), akik épp maguk is a poklok bugyrait járják meg. A legtöbb válásnak a gyerekek isszák meg a levét. Különösen a serdülők élik meg rosszul, mert amíg a kisgyermekek sodródnak az eseményekkel, addig őket már döntéshelyzetbe kényszerítik a szülők. És a gyerekek nem tudnak jól dönteni. Ők ugyanis azt a szülőt is nagyon szeretik, akit éppen mások szidnak - rettenetes, mondhatni tudathasadásos állapotban kellene határozniuk a sorsukról.
{p}
A tízéves Sebestyén szörnyű története is példázza, meddig fajulhat és milyen beláthatatlan következményekkel járhat egy válás. Magyar származású édesanyja tizenkét évig élt Németországban férjével. Múlt évben a szülők német bíróság előtt egyezséget kötöttek, hogy fenntartják a közös felügyeleti jogot, de Sebestyén és öccse tartózkodási helyét az édesapa állapítja meg. Tavaly húsvétkor az édesanya az apa tudtával Magyarországra hozta a testvérpárt. Az esti fürdésnél Sebestyén testén sérüléseket fedezett fel, mire a kisfiú elmesélte: apja rendszeresen köcsögnek szólította, nadrágszíjjal verte és leforrázta. Az orvosok is megerősítették, hogy a nyomok súlyos és rendszeres bántalmazásra utalnak.
Az édesanya ezek után úgy döntött, nem engedi vissza Németországba a fiúkat. Nemrég a magyar bíróság az apának adott igazat: Sebestyént igenis vissza kell juttatni. Az anya tiltakozik, zokog és könyörög. Egy tízéves gyermek előtt pedig az egyetlen kiútként könnyen merül fel végzetes cselekedet, hogyha erőszakkal kényszerítik oda, ahol testi-lelki fájdalmak várnak rá.

Tökéletes szülők
Nem tévedünk nagyot, ha azt állítjuk: minden kisgyermek a saját szüleit látja a legeslegtökéletesebbnek. Gyenge, gyámoltalan lénye csakis akkor érezheti biztonságban magát, ha elhiszi, hogy apa és anya mindenható. Ezt a hitet őrzi tűzön-vízen át, még akkor is, ha a külső szemlélő számára nyilvánvaló, a szülő hibát hibára halmoz. A gyermek számára inkább elviselhető az a tudat, hogy ő okozta a bajt a családban, mint hogy a szülei gyenge emberek. Ezt tetézi még, hogy - főként óvodás korukban - a csemeték meg vannak győződve róla, gondolataik mágikus erejűek. Ha tehát egy dorgáló szó után hirtelen felindulásukban netán tán a pokolba kívánják aput, és, ne adj' isten, apu néhány hónap múlva elköltözik otthonról, az csakis a megfogant átok miatt lehet (ugyan mi köze ehhez egy idegen nőnek?). Az "elvált gyerekek" rajzaiból, játékaiból gyakran kiderül, hogy bűntudat gyötri őket, amely számos pszichés tünetben is (bepisilés, alvás- és magatartászavar) megnyilvánulhat.