Táncoló meglepetés

Az asszony jól ismerte ezt a házat, itt csengetett, valahányszor szüksége volt valamire. Ez pedig gyakran előfordult. Tizenöt évesen került ki a nevelőotthonból, kerekes székhez kötött, rokkantnyugdíjas férfi vette feleségül. Aztán jöttek a gyerekek, sorjában. Az utca csendjét sokszor verte fel családjuk vidám zaja, ahogy mentek a kocsmából hazafelé az úttesten: a kocsit nagyobbacska lány tolta, a férfi ölében gyerek, mellettük az asszony, karján egy csöppséggel, a többiek körülöttük ugrándoztak. A falu szélén, rozzant kis viskóban volt az otthonuk, a Vöröskereszt bútorozta be. Mikor a ház teteje rájuk akart dőlni, javíttatását az önkormányzat intézte el.
Oda hordták hát rendszeresen édesanyám gyorssegélyeit: lisztet, cukrot, tojást és olajat, ha éheztek, plédeket és kinőtt ruhákat, ha fáztak. Még gyermekkorom rácsos, barna kiságya is hozzájuk került. Alkalmanként pedig pénzt kaptak, hogy önállóan dönthessék el, mire volna a legnagyobb szükség.
Bevallom, otthon nem mindig értettük édesanyám karitatív gondolkodását. "Talán nem kellene az összes pénzüket a kocsmába hordani és cigarettára költeni! Gondoskodjanak magukról, vagy ha nem megy, akkor támogassa őket más, te már adtál épp eleget!" - mondogattuk. Mindhiába. A csengő továbbra is csengett, édesanyám pedig újra és újra adakozott, bőkezűen és önzetlenül.
Az asszony délután másodszor is eljött. Valóban a boltban járt reggel, és tényleg a segélyét költötte. Csak állt a jól ismert kapualjban, szakadt kabátkája alatt rejtegetve valamit, és csengetett. Mikor bebocsátást nyert, nagy, fekete szemeit lesütve szólt:- Ezt maguknak vettem. Mindig adnak nekünk, végre egyszer én is akartam valamit hozni.
És előhúzta a boltban vásárolt meglepetését, az agyondíszített, giccses kis nippet, a táncoló porcelánbabát.