Vírusos némaság

A döbbenet csendje után új élet vette kezdetét. Óvatosan rázogattam a gyerek vállát, majd némán a torkomra bökve mutattam, hogy többre ne számítson. Nem is lenne kamasz, ha nem nyugtázta volna széles vigyorral a helyzetet. Némán kentem a szendvicseket, s pantomimmozdulatokkal mutattam, hogy ne felejtse itthon a tornacipőt. Miután elviharzott, tanácstalanul mérlegeltem a nap teendőit. Arról persze szó sem lehetett, hogy embereket hívjak fel telefonon, és keresztkérdéseket tegyek fel nekik. A megbeszélt találkozókra illik elmenni - de ilyen állapotban?! Ebből botrány lesz, rándult össze a gyomrom, amikor kiléptem a lakásból.
A buszon szótlanul nyomtam a sofőr kezébe az aprót. Hálásan pillantott fel, majd beszámolt róla, hogy hétvégén metszeni kellett volna a szőlőben, de a fránya eső miatt csak a sarat dagasztották. Besodródtam a busz belsejébe, s jobb híján kérdő tekintettel bámultam egy asszonyságra: vajon szabad-e a hely mellette? Lehuppantam. Ő meg érdeklődésemen felbuzdulva mesélni kezdte, milyen csinos "kismenyasszony" volt az unokája vasárnap, s mennyit is kóstált az elsőáldozós ruha.
Az interjúalanyom - jó nevű ügyvéd - kedélyesen fogadott. Hátradőlt az öblös fotelban, s miután meggyőződött róla, hogy tényleg egy mukkot sem szólok, felszabadult anekdotázásba kezdett. Egy jó óra múlva, mikor búcsúpillantást vetettem rá, a kezemet rázta, hogy jöjjek máskor is. Hazamenet az utcán többen megszólítottak. Egy gésához illő néma mosollyal mutattam, mit merre találnak. A járókelők hálálkodva köszöntek el - én csak biccentettem.
Az estét békés kártyázással ütöttük el, s a kamasz kivételesen arról is beszámolt, hogy mi történt vele aznap. Picit szégyelltem magam éjjel, amikor belopakodtam a spájzba, s levettem a polcról a bödönt."Holnap én beszélek!" - merítettem meg a kanalat az akácmézben.