Egy elrabolt élet

Rosszul lát, nehezen hall és nem emlékezik. Valaha három nyelven beszélt, falta a világirodalmat, ma magyarul is nehezen szól, és tán ha látna, se tudna olvasni már. "Szia, Papa, az unokád vagyok!" - köszöntöm, valahányszor bemegyek az utcára néző szobába, ami számára lassacskán az egész világot jelenti már. Pedig mennyi mindent átélt egykor: megjárta az orosz hadifogságot, odahagyta erdélyi otthonát, és a nulláról építette fel életét. Az elmúlt években azonban fokozatosan veszítette el a múltat és vele együtt önmagát.

Családi körKemény Krisztina2005. 06. 17. péntek2005. 06. 17.
Egy elrabolt élet

Tavaly még kikísért az udvarra, lement a kertbe, sőt! Tavaly még elvittem a Balatonra is, igaz, félúton már azért könyörögtem, csak egyszer érjünk haza szerencsésen. Akkor is - mint ahogy állapotának romlása során folyamatosan - meg kellett értenem: a sors ellen nem harcolhatok. A diagnózist néhány éve mondták ki: Alzheimer-kór. A leépülés lassítható, de visszafordíthatatlan. Kétségbeesetten próbáltunk megtenni mindent: felidéztük vele a múltat, hogy beszéltessük, énekelgettünk, hogy örömet szerezzünk neki, felolvasásokat tartottunk, hogy figyelmét eltereljük képzelgéseiről, és rejtvényt fejtettünk, hogy latinos műveltségét megcsillanthassa. Próbáltuk visszaadni önbizalmát, hitét, önbecsülését, melyre tisztább pillanataiban mindig jelezte, mekkora szüksége van.
Ma már rövid, sokáig fogalmazott tőmondatokban beszél. "Elvittek innen mindent" - mutat szomorúan szép, öreg fejére. Meleg, barna szeme gyakran a semmibe réved. Olykor zavartan néz, de még mindig próbálja titkolni, nem tudja, ki vagyok. "Nem baj, Papa! Ha kell, elmondom akárhányszor" - nyugtatgatom. Csak mondhassam még - gondolom tovább, de legszívesebben kiáltanám. Tartozom ennyivel azért a sok boldog gyermekkori pillanatért, harkányi lubickolásért, fehér karácsonyvárásért, az akkoriban még különlegesnek számító banánokért, amit tőle kaptam. Dühösen átkozom a betegséget, mely az utolsó pillanatokban a legfontosabbat akarja elvenni hosszú életét becsülettel végigjáró nagyapámtól: az emberi méltóságát. Ezt azonban soha nem adjuk! Bármi következzék is még ezután.