Egy elrabolt élet

Tavaly még kikísért az udvarra, lement a kertbe, sőt! Tavaly még elvittem a Balatonra is, igaz, félúton már azért könyörögtem, csak egyszer érjünk haza szerencsésen. Akkor is - mint ahogy állapotának romlása során folyamatosan - meg kellett értenem: a sors ellen nem harcolhatok. A diagnózist néhány éve mondták ki: Alzheimer-kór. A leépülés lassítható, de visszafordíthatatlan. Kétségbeesetten próbáltunk megtenni mindent: felidéztük vele a múltat, hogy beszéltessük, énekelgettünk, hogy örömet szerezzünk neki, felolvasásokat tartottunk, hogy figyelmét eltereljük képzelgéseiről, és rejtvényt fejtettünk, hogy latinos műveltségét megcsillanthassa. Próbáltuk visszaadni önbizalmát, hitét, önbecsülését, melyre tisztább pillanataiban mindig jelezte, mekkora szüksége van.
Ma már rövid, sokáig fogalmazott tőmondatokban beszél. "Elvittek innen mindent" - mutat szomorúan szép, öreg fejére. Meleg, barna szeme gyakran a semmibe réved. Olykor zavartan néz, de még mindig próbálja titkolni, nem tudja, ki vagyok. "Nem baj, Papa! Ha kell, elmondom akárhányszor" - nyugtatgatom. Csak mondhassam még - gondolom tovább, de legszívesebben kiáltanám. Tartozom ennyivel azért a sok boldog gyermekkori pillanatért, harkányi lubickolásért, fehér karácsonyvárásért, az akkoriban még különlegesnek számító banánokért, amit tőle kaptam. Dühösen átkozom a betegséget, mely az utolsó pillanatokban a legfontosabbat akarja elvenni hosszú életét becsülettel végigjáró nagyapámtól: az emberi méltóságát. Ezt azonban soha nem adjuk! Bármi következzék is még ezután.