Jogi esetek

Egy férfi és egy nő tizenöt év házasság után úgy döntött, hogy útjaik különválnak, szépen megosztják tehát közös életük során szerzett javaikat és gyermekeiket, és ki-ki megy a maga útján tovább. A válóper simán lezajlott, szépen megegyeztek - anyu marad a házban a gyerekekkel, apu elköltözik, és később majd együtt eladják a családi fészket.
Nem sokkal a válóper után összeültek a volt házastársak, és egyezkedni kezdtek, hogyan legyen tovább, hiszen a ház árából a férjnek is részesülnie kellett. Az asszony valamivel több pénzmaggal érkezett a házasságba, és ezt bizonyítani is tudta, ezért azt kívánta, hogy a ház értékének ne a felét, hanem a hatvan százalékát kapja. A férfi nem értett egyet vele: ő is hozott annyit a közösbe, mint a volt felesége, mondta. Az asszony ügyvédje itt szólt bele a vitába. Szerinte a közös tulajdon megosztására irányuló per nagyon sokáig elhúzódna, körülményes lenne kimerítően bizonyítani, hogy tizenöt évvel ezelőtt ki mit hozott, ráadásul az asszonynak van a különvagyonáról papírja, a férfinak meg nincsen. Ezért javasolta, hogy a volt férj fogadja el a hatvan-negyven százalékos megosztást. Készítsenek róla szerződést, hogy az elhúzódó pereskedést elkerüljék, és mindenki rövid idő alatt hozzájusson az őt megillető összeghez.
A férfi végül elfogadta ezt a megoldást, de később meggondolta magát, és a bíróság előtt megtámadta a volt feleségével kötött szerződést. Arra hivatkozott, hogy az asszony és az ügyvéd megtévesztették, amikor azt állították, hogy neki nem jár több az ingatlan árának negyven százalékánál, és arra biztatták: ne indítson pert, inkább egyezzen meg volt nejével.
{p}
Jól tudjuk mindannyian, hogy a jog nem ismerése nem mentesít minket a szabályok alól. Egyetlen kivétel van: a jogi kérdésben való tévedés esete, amikor, nagyon szűk körben ugyan, de megtámadható az a szerződés, amit saját magunk írtunk alá. Mégpedig azért, mert az adott helyzetben nem voltunk tisztában a saját jogainkkal. Erre jó okunk kellett, hogy legyen. Nevezetesen az, hogy valamely lényeges kérdésben egy munkakörében eljáró jogi szakértő nekünk és a szerződéses partnernek együtt adott a valóságnak nem megfelelő jogi tájékoztatást. Magyarán: elmentünk együtt az ügyvédhez, és ő megtévesztett minket azzal kapcsolatban, hogy mi is áll a jogszabályokban.
A jelen esetben a bíróság úgy ítélte meg, hogy semmi ilyesmi nem történt. Az asszony ügyvédje nem azt mondta a férjnek, hogy neki semmiképpen nem jár az ingatlan árának negyven százalékánál több. Azt viszont mondta, hogy ha többet akar, akkor perelnie kell. Perelni drága, sokáig tart, különösen, ha hosszadalmas bizonyításokat kell lefolytatni arra vonatkozóan, hogy tizenöt évvel korábban ki hozta a herendi porcelánkészletet és ki a konyhabútort. Ez az érvelés természetesen nem nélkülözött némi részrehajlást - ennek ellenére igaz volt, ahogy később ki is derült, amikor a volt házasok mégis a bíróságon kötöttek ki. A pereskedés valóban évekig tartott, holott még csak nem is a herendi porcelánkészlet származását firtatták, hanem azt, hogy megtévesztette-e az ügyvéd a férjet.Mi a tanulság? Az emberek rendszerint akkor szoktak megtévesztésre hivatkozni, ha pontosan tudták, hogy mit írnak alá, csak nem fűlt hozzá a foguk. Ha a körülmények kényszerítenek minket egyezségre, az jog szerint általában nem kényszer, nem is megtévesztés: sokszor csak józan belátás.