Ahol nem üzlet a segítség

A nővér beszélt a beteghez; hogy mit, azt nem lehetett hallani. A beteg nem szólt, bizonyára már nem volt ereje hozzá, némán küzdött az életéért. A nővér meg csak beszélt, megsimította a férfi arcát. S az mintha megnyugodott volna - vagy csak Juhos Ferenc látta úgy, nem is tudja. A beteg szája nem mozgott már. Hálásan nézett a nővérre. Néhány perc múlva már nem mozdult, szeme üvegessé vált. Meghalt. A nővér óvatosan lefejtette a férfi ujjait a kezéről, lecsukta a szemét, s mécsest gyújtott az ágy mellett. Aztán kiment a kórteremből.
- Az ilyen jelenetek adják az erőt, hogy folytassam - meséli Juhos Ferenc, a felvidéki Nádszeg polgármestere s egyben a Szent Erzsébet otthon igazgatója a néhány héttel korábban megélt történetet. - Az, hogy legalább a legnehezebb óráját megkönnyíthetjük valakinek.
Az otthon ebédlőjében beszélgetünk, most érkezett vissza Nagyszombatból, ahol a szolgáltatás bővítésének az engedélyezéséért kilincsel. Nemcsak a menthetetlen betegekéért, vagyis a hospice-ért, hanem az idősek otthonáért is.
Mert a Szent Erzsébet Otthon két részből áll: az emeletek az időseké, a földszint a haldoklóké.
Míg az igazgatóra vártam, Kovács Ilona főnővér kalauzolt az épületben.
Egy-, két- és háromágyas szobákban járunk, benne idős nők és férfiak, esetleg házaspárok. A bútorok egyformák, bár aki akarja, hozhatja a sajátját is. A falon szentképek, a vitrinben felvételek a családtagokról. Mindegyik szobához mellékhelyiség tartozik; a társalgóban tévé, az első emeleten terasz, a földszinten ebédlő.
Ahová benyitunk, fürkésző tekintetek, itt-ott mosoly, máshol közöny. Ötven idős ember Szlovákia különböző területeiről, bár a többségük a környékről, Mátyusföldről, Csallóközből. A legtöbben pedig helyből, a csaknem négyezer lelkes Nádszegről.
- Kétezer-háromban készült el az épület - avat be bennünket az otthon rövid történetébe a főnővér -, s már a következő évben telt házunk volt.
S azóta is így van.
A hospice részleg elkülönített, belépés csak engedéllyel. Ennek állandó orvosa is van: Olasz István.
- Általában kórházakból kerülnek ide a betegeink, olyanok, akiket már gyógyítani nem lehet, az utolsó heteket, hónapokat viszont segítünk méltósággal megélni.
A többségük rákos (a hospice szolgáltatást eredendően az ő számukra találták ki). Van köztük agykárosodott is. Az utolsó időket éjjel-nappal a haldoklókkal tölthetik a hozzátartozók. Eddig még senki sem élt a lehetőséggel...
- Nem, az időseket nem zavarja a haldoklók gondozása - feleli kérdésemre a főorvos.
Később többeket kérdeztem erről, s valóban, senki sem panaszkodott a halál állandó közelségére. Talán mert a két részleget teljesen elkülönítették egymástól.
- Viszont így több lábon áll az intézmény - teszi hozzá -, de erről az igazgató úr többet tud mondani.
Juhos Ferenc megerősíti a főorvos szavait:
- Ha az egyik részleg hiányt szenvedne valamiben, át tudjuk csoportosítani a pénzt a másik fenntartására, ám ilyen még nem adódott. A lényeg az, hogy segítsünk a rászorulókon.
Sokszor hallott általánosság, gondolom elhamarkodottan, ám ahogy egyre jobban megismerem az intézményt, úgy kell belátnom, tévedtem.
{p}
A Szent Erzsébet Otthon ugyanis olyképpen szolgáltat, hogy közben nem törekszik nyereségre. Ami viszont természetesen nem jelenti azt, hogy nincs többletbevétele. A gondozottak által befizetett összeg, a központi források, a biztosítási összegek, az adományok, a pályázatokon nyert pénzösszegek elegendőek az otthon lakóinak ellátására, a beugrókat a bővítésre fordítják. A tulajdonos, vagyis a helyi önkormányzat Tolerancia néven nonprofit céget alapított, ez tartja fenn az otthont.
A haszon valójában az otthonlakóké: a töredékéért juthatnak be, mint máshol.
- Nálunk 70-75 ezer korona, körülbelül félmillió forint a beugró. Magyarországon ez az összeg lehet akár ötmillió is. A havi ellátásért pedig átlagosan hatezer koronát kell fizetni.
- S mi a titka annak, hogy önök ilyen kevés pénzből fenn tudják tartani az intézményt?
- Említettem, nem törekszünk nyereségre.
- Ezek szerint más, hasonló jellegű intézmények nagy haszonnal dolgoznak?
- Ön mondta...
S mindjárt példát is hoz, Szlovákián belülről. Máshol a hospice szolgáltatás napi költsége egy beteg számára 1700 korona. Náluk 600-700 koronából meg tudják oldani ugyanezt, ugyanolyan színvonalon.
Persze nemcsak azért jönnek ki olcsóbban, mint a hasonló magyarországi otthonok, mert nem törekszenek nyereségre, hanem azért is, mert Szlovákiában alacsonyabbak a fenntartási költségek és a munkabérek.
- Hogyha nálunk egy nővér tízezer koronát kap, akkor már jó a fizetése, önöknél, Magyarországon lassan ennyi a minimálbér.
- S az igazgató fizetését miképpen állapítják meg? - kérdezek rá.
- Én nem kérek pénzt az intézmény vezetéséért.
Pedig Juhos Ferenc munkája nem csupán az otthon igazgatásából áll. Újabbnál újabb tervei vannak, nemcsak a mostani otthont akarja bővíteni, hanem a szolgáltatást is ki szeretné terjeszteni. A környéken házi hospice szolgáltatást szeretne bevezetni. Sokan ugyanis nem szívesen adják otthonba haldokló hozzátartozójuk, ám mégsem tehetnek másképpen, hiszen napközben dolgozniuk kell, a beteg pedig nem maradhat felügyelet nélkül. Ilyen esetre jó a nővér, aki egész nap jár a haldoklókhoz, gyógyszert ad nekik, eteti őket, és ha szükséges, megigazítja az ágyukat. Ha pedig hirtelen segítségre van szükség, a beteg - persze, ha tud - jelzi neki, az ilyesmi a mai technikai lehetőségek mellett megoldható.
Vannak egyéb tervei is. Szeretne magyarországi rászorulókat is ellátni.
- Úgy tudom, most is van magyarországi lakója az otthonnak.
- Valóban van egy, két hónapra bízták ránk a hozzátartozóik, ám érte még a teljes összeget fizetik, ugyanis a két ország között az ilyen helyzetekre nem kötöttek megállapodást. Egyelőre...
Később pedig Magyarországon is szeretne otthonokat nyitni. Kereslet bőven volna a szolgáltatásra, hiszen csak a legközelebbi megyében, Győr-Moson-Sopronban tizenötezren várnak arra, hogy idősek otthonába kerülhessenek.
Minél tovább hallgatom a polgármestert, annál kíváncsibbá tesz, vajon mi az indítéka.
- Egyszerű. Mielőtt polgármesterré választottak, mentőztem, ma is a galántai kórház állományában tartanak nyilván. Akkoriban annyi nyomorúságot láttam, hogy elhatároztam, ha lehetőségem nyílik rá, segítek.