Más vagyok, mint a többi

Így ismertem meg én is, vagy tizenöt éve, Milota és Tiszacsécse között. Tavasz volt, április dereka. Virágzott a kökény, a gólyahír, a bokrokon méhek zúgtak, én meg a defektes kerekemet szereltem. Az országúton egy rokkanttriciklis közeledett. Harminc év körüli férfi tekerte a kart, valósággal elzúgott mellettem. De nyomban fékezett is, visszafordult.
- Miben segíthetek? - állt meg mellettem.
- Köszönöm, már végeztem - mondtam, aztán szóba elegyedtünk.
Pisti volt az. Ment is, mert meccs volt Milotán. A kóródi cimborái játszottak a milotaiakkal, azt pedig nem lehet kihagyni. Attól kezdve, ha találkoztunk, majdnem mindig megálltunk pár szóra. És lassan megismertem az életét.
Tiszakóród mellett, Újkóródon nőtt fel, iskolába is ott járt. Mert akkor Újkóród még valóságos falu volt, huszonöt alsós diákkal. Ők jó messze laktak az iskolától, de olyan nem fordulhatott elő, hogy a lábára hivatkozva egyetlen óráról is hiányzott volna. A tél volt a legnehezebb, mesélte; de nem a hó, hanem a jég miatt. Velük szemben kanyargott a Holt-Tisza, ha befagyott, azon csúszkált a tanya összes gyermeke.
{p}
Ő meg csak állt a kapuban, és nézte, nézte őket. De tizennyolc éves koráig különösebb megrázkódtatás nélkül elviselte a gyenge lábait. Ám akkor a gyerekkori cimborák elkezdtek udvarolgatni. Már nem érdekelte őket a csúzli, a kártya, a lékhorgászat, bálokba kezdtek járogatni. Pisti is ment volna velük persze.
De hogyan? Ide még Tiszakóród is két kilométer, s a legközelebbi falu is öt. Mankóval odáig?! Mégis hamarosan nagy kalandra adta a fejét. Akkor már triciklije volt, és jó erős karja, kitalálta hát, hogy azért is elmegy bálba. S nem ide, a szomszédba ám, hanem - Kömörőbe! Kömörő Kóródhoz megvan vagy tizenöt kilométer, rendes biciklivel is épp elég oda-vissza. Az egyik cimborájával indultak. A cimbora panaszkodott egész úton, mert alig tudta tartani a lépést a triciklivel. De megérkeztek rendben, és hazafelé sem történt semmi különös. Pisti azonban többé nem ment bálba.
- Az a két-három év volt a legnehezebb - árulta el később. - Amikor a barátaim megnősültek, katonának mentek... Tulajdonképpen akkor fogtam fel, hogy én nem olyan vagyok, mint a többi.
- Dehogynem... - vigasztaltam; de ő csak legyintett bölcsen.
- Hagyd csak, ezen már rég túl vagyok.
A varrásba menekült. Ugyan már tízéves korában is gyönyörűen hímzett, párnáival a legtöbb újkóródi asszonyt lepipálta, de a varrásra már felnőttként adta komolyan a fejét. Amikor beköltöztek Tiszakóródra, s amikor a nyíregyházi kórházban még jobban elrontották a lábát.
A nyolcvanas évek derekán történt, akkor futott a tévében egy híres kórházsorozat. Ott látta, hogy egy hasonlóan beteg lábat helyrehoztak a doktorok. Úgy gondolta, ez neki is kijár. Nyíregyházán letették egy tehén árát a főorvos úr asztalára. Sikerülni fog, biztatták. Ám a műtét nem sikerült, állapota még rosszabb lett, mint régen. Gondolhatjuk, hogyan fogadta ezt Pisti. De azért nem adta fel. Különös kéréssel állt elő: vágják le mindkét lábát térdből, majd megtanul műlábakon járni.
Erre azonban már nem vállalkozott senki.
Maradt hát a mankó, meg a tű, a cérna. Mert ma is hímez rendületlenül, ezzel egészíti ki a saját és az édesanyja szerény nyugdíját. És maradt a tricikli. Vagy húsz évig ezzel tekert az utakon; mígnem egy tavaszi napon bekopogott hozzá Szabó Jóska, a második szomszéd.- Gyere már ki, Pisti, mutatok valamit!
A kapuban egy mikrobusz állt, épp akkor vettek ki belőle egy motoros triciklit. Na, ülj bele, próbáld ki, biztatták. Pisti tett vele egy kört, s elismerően bólintott: ez igen! És szállt volna kifelé belőle. De Szabó Jóska megfogta a vállát.
- A tied. Az utca vette, meg a barátaid.
Majoros Pistinek akkor elszorult a torka, és csak annyit tudott kinyögni, hogy köszönöm. És azóta is azon tűnődik: mivel érdemelte ő ki ezt a nagy ajándékot?