Ami nem öl meg, az erősebbé tesz

- Kik ültek így körbe valaha? - kérdezi a beszélgetést vezető Bakos-Tóth Márta kissé tanárosan. Eredetileg pedagógus. Aztán elvégezte a pszichológia szakot is. Végül orvosi diplomát szerzett, hogy - miként mondja - a testi dolgokban is járatos legyen.
- Az ősemberek - hallatszik a kör túlsó feléről.
István válaszolt, egyike azon kevés férfiaknak, aki Bajáról a Pápa közeli faluba érkezett.
- Így van - bólint Márta. - Az ősemberek ültek így körbe. Azért, hogy lássák egymás arcát. Mi azonban most nemcsak egymás arcát szeretnénk látni. Hanem a lelkét is.
Zsuzsa szól először. Középkorú nő, nehezen szakad belőle a szó.
- Amikor megtudtam, azt hittem, itt a világ vége... a férjem vigasztalt, ne butáskodjak, mással is megesett már, mégis túlélte... Igaza volt... Csak utána... Jártam vissza az ellenőrzésekre. Sikerült, valóban... Tizenkét éve már... Aztán mentem vissza a munkahelyemre. Teljes értékű voltam ismét, mindenki biztatott. Helyt is álltam. míg meg nem szűnt a munkahelyem. Azóta rokkantnyugdíjas vagyok.
Mártára néz, aki bólint, elsőként ennyi is elég.
Házaspár következik, Erzsi és József. Mindketten idősek.
- A betegséggel nem törődöm - szól az asszony határozottan. - Nyolcvanhétben műtöttek, meggyógyultam - néz a párjára.
- Mit mondhatnék? - tétovázik József. - Huszonkilences vagyok, gondolhatjátok, ütöttük-vertük a világot, az meg minket. Hetvennyolcban jelentkeztek először prosztataproblémáim. Könyörögtem, hogy ne műtsenek. Kilencvenötig húztam, akkor kerültem először kés alá. Azt hittem, meggyógyultam, de nem. Kétezer január 12-én vastagbéllel műtöttek. Áttétet találtak a májamon, február 3-án azzal kerültem a műtőbe. Aztán meggyógyultam - húzza ki magát önkéntelenül -, s jól érzem magam a bőrömben.
{p}
Lelkek megnyitója
- Ami nem öl meg, az erősebbé tesz - jegyzi meg Márta. Figyelem az arcát; ha kell, bólogat; ha kell, hallgat; ha kell, közbekérdez. Van gyakorlata a beszélgetések vezetésében, a lelkek megnyitásában. Evvel telt az élete.
A Tűzoltó utcai gyermekklinikán kezdte, rákos gyermekek között. A mérhetetlen szorongást igyekezett enyhíteni bennük. Az ismeretlen miatt, a rideg kórház miatt. Az otthontól való elszakítottság miatt. A félelmet a betegségtől. A haláltól.
Miképpen? Például játszószoba kialakításával. Hogy ez csak természetes egy gyermekkórházban? Ma igen. De ehhez valakinek át kellett törni a falat.
- Hosszabb ideig volt távol az igazgató-főorvos - meséli, mielőtt a csoportbeszélgetésre érkeztünk. - Amikor visszaérkezett, már csak azt látta, hogy a terasz miképpen alakul át, miképpen népesítem be játékokkal. Tajtékzott. Akkor. Másnapra megnyugodott. S engedett.
A gyerekek zokogtak, amikor véget ért a látogatás. De sokszor könnyeztek az anyák is. Mégis menni kellett. De miért is? Mert így szólt a rendelkezés. Ezen könnyen lehet segíteni, csak meg kell változtatni. Ma már ez is természetes. De akkor... Valakinek ezt a falat is át kellett törnie...
Következett a "rizses hús"-módszer. A szülők fájdalmának enyhítése.
Utolsó óráit éli a rákos kisfiú, mellette virraszt az édesanyja. Lépne mellé, de az anya mereven elutasítja, ellenséget lát mindenkiben. Hiszen mit tudhatja ez, mekkora az ő fájdalma?!
Bakos-Tóth Márta nem erőlteti, nem ül mellé, nem vigasztalja üres szavakkal, hoz az anyának egy kávét, s kimegy a teraszra. Tudja, előbb-utóbb követi az asszony is. S valóban. Cigarettával kínálja. Az anya egy pillanatig kivár, majd nyúl érte. Némán álldogálnak egymás mellett.
- A rizses húst szereti a legjobban - szólal meg az anya.
Persze a kisfiára érti.
- Azt? S el tudja készíteni?
- El, persze. Mert maga nem?
- Nem. Hogyan kell?
- Na, gondolhattam volna. Hát figyeljen...
A temetésen az anya a díszhelyre ültette.
De nemcsak az anyán kell segíteni, hanem a háttérbe szorult egészséges testvéren is. A pedagógusoknak is, miként fogadtassák el a fél lábbal visszatérő osztálytársat. A háziorvosoknak, akik nem mindig naprakészek a rákos betegek gyógyulási esélyeit illetően.
- Elintéztem. Három gyerek kinn táborozhat - érkezett egyszer vissza a főorvos egy Los Angeles-i konferenciáról. A téma a rákos betegek utókezelése volt.
- Mi volna, ha valamennyi együtt táborozna? Mondjuk "Los Kenesén" - ajánlotta fel az egyik kollégája a család üdülőjét.
A nyarat már a Balatonnál töltötte Bakos-Tóth Márta. Vigyázott a gyerekekre, főzött rájuk, rendben tartotta testüket-lelküket.
Innen már csak egy lépés volt Bakonyszücs. Régi ismerőse, a helybeli pap ajánlotta fel a plébániát, az udvart, a kertet a halálos kórból megmenekültek számára. S nem csak gyerekeknek, a felnőtteknek is.
Most éppen bajaiak táboroznak a faluban.
{p}
Ha jó a vége
Istvánon a sor:
- Negyvenkét éves vagyok, vastagbélrákkal műtöttek, a végbelemet az oldalamon vezették ki - mondja nagy természetességgel. - Leszázalékoltak.
- Családja van?
- Egyedül élek - mondja pillanatnyi gondolkodás után. - De jövőre szívesen jövök, ha gyerekekre kell felügyelni.
Hallgatom a történeteket, Erzsébetét, akinek mindkét mellében három daganatot találtak; a 79 éves Piroskáét, akit a bőrrákja miatt negyvenhatszor műtöttek már, míg végül könyökből le kellett metszeni a karját, ám azóta jól van; Eszterét, akinek a fejéből tizenhat éves korában vették ki a daganatot; és sorban a többieket. Mind-mind egy-egy tragédia, amelyeknek azonban jó a vége. Hiszen gyógyultak valamennyien.
- Huszonegy éves voltam, amikor műtöttek.  Béllel - mutat önkéntelenül is az oldalára az utoljára maradt Lídia. - A kisfiam tíz hónapos volt. A férjem... A férjem nem fogadott el így. Elváltunk.
- Aki a másikat a bajban elhagyja, az a gyenge - veti közbe Márta.
- Pont azért foglak túlélni, mert várod a halálom, mondtam neki - folytatja az asszony. Hangjában már indulat. - Mert már terjesztette, hogy úgyis meghalok. És erre mi történt? Ő halt meg, negyvenhat évesen - néz körül.
A parasztház udvarából néhány száz métert gyalogolunk az egykori plébániához. Jólesik a séta, a gyenge nap aranyozza a faleveleket. Az alig háromszáz lelkes faluban teljes a nyugalom, embert az utcán nem látni, csupán egy kakas kukorékol kitartóan.
Előttem István ballag. Most látom csak, milyen vékony, még így melegítőben is. Mellé csapódok.
- Nem akartam mondani, de azért nem ilyen szép minden.
- Mire gondol?
István pár másodperc múlva folytatja csak.
- Aki fiatalon ilyen bajba kerül, mint én, az semmi jóra ne számítson.
Hosszan hallgat megint.
- Öt év elteltével gyógyultnak tekinthető a beteg - biztatom.
- Tudom én azt, nem is erre gondolok. Hanem a család. Fiatal házas voltam, azt hittem, szerelemből esküdtünk. Aztán jött a betegség... Utána még néhány hónapig mellettem volt a feleségem. Addig bírta. Értem én ezt, persze... De azért reménykedtem...

Nem tudom elfogadni
Ebédre paprikás krumplit kapunk, a doktornő főzte. Mert ő a szakács is: így olcsóbban kijön. Persze finom, a hangulat is végképp feloldódott.
Zsuzsa mellé kerülök, félénkségének nyoma sincs már, ő viszi a szót az asztalnál.
- Osztálytalálkozón voltunk, kiderült, az egyik társamnak is levették a mellét. De nem úgy tudtuk meg ám, hogy elsutyorogta a lányoknak, dehogy. Amikor rákerült a sor, hogy beszámoljon, mi történt vele, akkor mesélte mindenkinek.
A többiek elhallgatnak, mindenki rá figyel.
- Látszik, hogy el tudta fogadni magát így is. Annyira irigyeltem - teszi hozzá -, mert én... én még most sem. Tizenkét év után sem - nyúl a zsebkendőjéért.
Az asztalnál csönd - mit is lehetne erre mondani? Mindenki a tányérjába bújik, folytatja az ebédjét.
- Van itt valahol egy tó a falu határában - hallatszik a megváltó mondat az asztal túloldaláról. - Nem megyünk arra sétálni?
A társaság kap a témán, már a délutáni programot taglalja mindenki. Csak Zsuzsa törli a szemét mellettem.