Ami nem öl meg, az erősebbé tesz

Úgy tíz-tizenöten ülünk körben egy terebélyes diófa árnyékában Bakonyszücsben. Tizenöt ember - tizenöt sors. A társaság különböző korú férfiakból és nőkből áll, értelmiségiekből és kétkezi munkásokból, jobbmódúakból és szerényebb körülmények között élőkből. Csupán egyvalami köti össze őket. De az nagyon. Rákból gyógyultak valamennyien.

Családi körHardi Péter2005. 11. 18. péntek2005. 11. 18.
Ami nem öl meg, az erősebbé tesz

- Kik ültek így körbe valaha? - kérdezi a beszélgetést vezető Bakos-Tóth Márta kissé tanárosan. Eredetileg pedagógus. Aztán elvégezte a pszichológia szakot is. Végül orvosi diplomát szerzett, hogy - miként mondja - a testi dolgokban is járatos legyen.
- Az ősemberek - hallatszik a kör túlsó feléről.
István válaszolt, egyike azon kevés férfiaknak, aki Bajáról a Pápa közeli faluba érkezett.
- Így van - bólint Márta. - Az ősemberek ültek így körbe. Azért, hogy lássák egymás arcát. Mi azonban most nemcsak egymás arcát szeretnénk látni. Hanem a lelkét is.
Zsuzsa szól először. Középkorú nő, nehezen szakad belőle a szó.
- Amikor megtudtam, azt hittem, itt a világ vége... a férjem vigasztalt, ne butáskodjak, mással is megesett már, mégis túlélte... Igaza volt... Csak utána... Jártam vissza az ellenőrzésekre. Sikerült, valóban... Tizenkét éve már... Aztán mentem vissza a munkahelyemre. Teljes értékű voltam ismét, mindenki biztatott. Helyt is álltam. míg meg nem szűnt a munkahelyem. Azóta rokkantnyugdíjas vagyok.
Mártára néz, aki bólint, elsőként ennyi is elég.
Házaspár következik, Erzsi és József. Mindketten idősek.
- A betegséggel nem törődöm - szól az asszony határozottan. - Nyolcvanhétben műtöttek, meggyógyultam - néz a párjára.
- Mit mondhatnék? - tétovázik József. - Huszonkilences vagyok, gondolhatjátok, ütöttük-vertük a világot, az meg minket. Hetvennyolcban jelentkeztek először prosztataproblémáim. Könyörögtem, hogy ne műtsenek. Kilencvenötig húztam, akkor kerültem először kés alá. Azt hittem, meggyógyultam, de nem. Kétezer január 12-én vastagbéllel műtöttek. Áttétet találtak a májamon, február 3-án azzal kerültem a műtőbe. Aztán meggyógyultam - húzza ki magát önkéntelenül -, s jól érzem magam a bőrömben.
{p}
Lelkek megnyitója
- Ami nem öl meg, az erősebbé tesz - jegyzi meg Márta. Figyelem az arcát; ha kell, bólogat; ha kell, hallgat; ha kell, közbekérdez. Van gyakorlata a beszélgetések vezetésében, a lelkek megnyitásában. Evvel telt az élete.
A Tűzoltó utcai gyermekklinikán kezdte, rákos gyermekek között. A mérhetetlen szorongást igyekezett enyhíteni bennük. Az ismeretlen miatt, a rideg kórház miatt. Az otthontól való elszakítottság miatt. A félelmet a betegségtől. A haláltól.
Miképpen? Például játszószoba kialakításával. Hogy ez csak természetes egy gyermekkórházban? Ma igen. De ehhez valakinek át kellett törni a falat.
- Hosszabb ideig volt távol az igazgató-főorvos - meséli, mielőtt a csoportbeszélgetésre érkeztünk. - Amikor visszaérkezett, már csak azt látta, hogy a terasz miképpen alakul át, miképpen népesítem be játékokkal. Tajtékzott. Akkor. Másnapra megnyugodott. S engedett.
A gyerekek zokogtak, amikor véget ért a látogatás. De sokszor könnyeztek az anyák is. Mégis menni kellett. De miért is? Mert így szólt a rendelkezés. Ezen könnyen lehet segíteni, csak meg kell változtatni. Ma már ez is természetes. De akkor... Valakinek ezt a falat is át kellett törnie...
Következett a "rizses hús"-módszer. A szülők fájdalmának enyhítése.
Utolsó óráit éli a rákos kisfiú, mellette virraszt az édesanyja. Lépne mellé, de az anya mereven elutasítja, ellenséget lát mindenkiben. Hiszen mit tudhatja ez, mekkora az ő fájdalma?!
Bakos-Tóth Márta nem erőlteti, nem ül mellé, nem vigasztalja üres szavakkal, hoz az anyának egy kávét, s kimegy a teraszra. Tudja, előbb-utóbb követi az asszony is. S valóban. Cigarettával kínálja. Az anya egy pillanatig kivár, majd nyúl érte. Némán álldogálnak egymás mellett.
- A rizses húst szereti a legjobban - szólal meg az anya.
Persze a kisfiára érti.
- Azt? S el tudja készíteni?
- El, persze. Mert maga nem?
- Nem. Hogyan kell?
- Na, gondolhattam volna. Hát figyeljen...
A temetésen az anya a díszhelyre ültette.
De nemcsak az anyán kell segíteni, hanem a háttérbe szorult egészséges testvéren is. A pedagógusoknak is, miként fogadtassák el a fél lábbal visszatérő osztálytársat. A háziorvosoknak, akik nem mindig naprakészek a rákos betegek gyógyulási esélyeit illetően.
- Elintéztem. Három gyerek kinn táborozhat - érkezett egyszer vissza a főorvos egy Los Angeles-i konferenciáról. A téma a rákos betegek utókezelése volt.
- Mi volna, ha valamennyi együtt táborozna? Mondjuk "Los Kenesén" - ajánlotta fel az egyik kollégája a család üdülőjét.
A nyarat már a Balatonnál töltötte Bakos-Tóth Márta. Vigyázott a gyerekekre, főzött rájuk, rendben tartotta testüket-lelküket.
Innen már csak egy lépés volt Bakonyszücs. Régi ismerőse, a helybeli pap ajánlotta fel a plébániát, az udvart, a kertet a halálos kórból megmenekültek számára. S nem csak gyerekeknek, a felnőtteknek is.
Most éppen bajaiak táboroznak a faluban.
{p}
Ha jó a vége
Istvánon a sor:
- Negyvenkét éves vagyok, vastagbélrákkal műtöttek, a végbelemet az oldalamon vezették ki - mondja nagy természetességgel. - Leszázalékoltak.
- Családja van?
- Egyedül élek - mondja pillanatnyi gondolkodás után. - De jövőre szívesen jövök, ha gyerekekre kell felügyelni.
Hallgatom a történeteket, Erzsébetét, akinek mindkét mellében három daganatot találtak; a 79 éves Piroskáét, akit a bőrrákja miatt negyvenhatszor műtöttek már, míg végül könyökből le kellett metszeni a karját, ám azóta jól van; Eszterét, akinek a fejéből tizenhat éves korában vették ki a daganatot; és sorban a többieket. Mind-mind egy-egy tragédia, amelyeknek azonban jó a vége. Hiszen gyógyultak valamennyien.
- Huszonegy éves voltam, amikor műtöttek.  Béllel - mutat önkéntelenül is az oldalára az utoljára maradt Lídia. - A kisfiam tíz hónapos volt. A férjem... A férjem nem fogadott el így. Elváltunk.
- Aki a másikat a bajban elhagyja, az a gyenge - veti közbe Márta.
- Pont azért foglak túlélni, mert várod a halálom, mondtam neki - folytatja az asszony. Hangjában már indulat. - Mert már terjesztette, hogy úgyis meghalok. És erre mi történt? Ő halt meg, negyvenhat évesen - néz körül.
A parasztház udvarából néhány száz métert gyalogolunk az egykori plébániához. Jólesik a séta, a gyenge nap aranyozza a faleveleket. Az alig háromszáz lelkes faluban teljes a nyugalom, embert az utcán nem látni, csupán egy kakas kukorékol kitartóan.
Előttem István ballag. Most látom csak, milyen vékony, még így melegítőben is. Mellé csapódok.
- Nem akartam mondani, de azért nem ilyen szép minden.
- Mire gondol?
István pár másodperc múlva folytatja csak.
- Aki fiatalon ilyen bajba kerül, mint én, az semmi jóra ne számítson.
Hosszan hallgat megint.
- Öt év elteltével gyógyultnak tekinthető a beteg - biztatom.
- Tudom én azt, nem is erre gondolok. Hanem a család. Fiatal házas voltam, azt hittem, szerelemből esküdtünk. Aztán jött a betegség... Utána még néhány hónapig mellettem volt a feleségem. Addig bírta. Értem én ezt, persze... De azért reménykedtem...

Nem tudom elfogadni
Ebédre paprikás krumplit kapunk, a doktornő főzte. Mert ő a szakács is: így olcsóbban kijön. Persze finom, a hangulat is végképp feloldódott.
Zsuzsa mellé kerülök, félénkségének nyoma sincs már, ő viszi a szót az asztalnál.
- Osztálytalálkozón voltunk, kiderült, az egyik társamnak is levették a mellét. De nem úgy tudtuk meg ám, hogy elsutyorogta a lányoknak, dehogy. Amikor rákerült a sor, hogy beszámoljon, mi történt vele, akkor mesélte mindenkinek.
A többiek elhallgatnak, mindenki rá figyel.
- Látszik, hogy el tudta fogadni magát így is. Annyira irigyeltem - teszi hozzá -, mert én... én még most sem. Tizenkét év után sem - nyúl a zsebkendőjéért.
Az asztalnál csönd - mit is lehetne erre mondani? Mindenki a tányérjába bújik, folytatja az ebédjét.
- Van itt valahol egy tó a falu határában - hallatszik a megváltó mondat az asztal túloldaláról. - Nem megyünk arra sétálni?
A társaság kap a témán, már a délutáni programot taglalja mindenki. Csak Zsuzsa törli a szemét mellettem.

Ezek is érdekelhetnek