Bűnbocsánat

Istenem! A testtartásán látszik, hogy az utcán töltött évek meggyötörték már az egészségét. Messziről ,,érzem", hogy minden lépés kínszenvedés számára - de lépeget rendületlenül. Kacska lábait robot módjára tolja előre. Mellettem is elment már jónéhányszor. Soha nem adtam neki pénzt. Egyszer sem nézett rám vádlón, véres szemei üvegesen siklanak át az autók népén. Semmi érzelem, semmi indulat. Arcán nincs könyörgés. Arcának mimikus képességei elenyésznek a csontjait borító száraz maszkon, ami valamikor az arca lehetett.
Minden nap kerestem őt a tekintetemmel. Ott van-e még? Igen, pedig amikor első alkalommal megpillantottam, azt gondoltam, nincs már sok hátra neki. Szinte szurkoltam, hogy meglássam másnap is. Aztán egy év elteltével tudomásul vettem, hogy ő még mindig ott csoszog az autók között és kínálja a lapot.
Három hónapja elhatároztam, hogy legközelebb adok neki pénzt, ha a lámpa megállít. Lett volna több ilyen alkalom is, de mindig elfelejtettem kikészíteni az összeget, s így elmaradt a jócselekedet.
Néhány napja - még induláskor - kitettem egy százast a kezem ügyébe. Adományomat a Blahás öregnek, kinek élniakarása megcáfolja a szomorú statisztikákat.
A lámpa elég közel állított meg hozzá, hogy még odaérjen a kocsimhoz, mielőtt zöldre vált a start jel. Izgultam, mert az előttem lévő is adott neki néhány forintot, s ez lelassította. Végül csak odaért mellém. Korábbi szokásomtól eltérően letekertem az ablakot és kinyújtottam a százast. Alig tudta megfogni, mivel ujjai nehezen mozogtak. Szája köszönömöt formált, bár ezt inkább csak leolvastam, mint hallottam. Levegő alig hagyta el a torkát. Nyújtotta a pakkját, hogy vegyek el egy lapot. Intettem, hogy nem kérem. Továbblépett a következő kocsihoz. Talán öt másodpercig tartott az egész. Mindvégig a szemébe néztem. A két üveggolyóban semmi sem változott. Az volt benne, amit tizenöt hónapja mindenkor láttam: a pokol és a menyország állóháborúvá merevedett frontvonala.
Csalódottság fogott el, miközben kijutottam a kereszteződésből. Nem tudom, mit is vártam igazán. Valami érzést. Kellemes érzést, hogy adtam valakinek. Nem pusztán egy kis pénzt, hanem talán félnapnyi életet. Miért nem hömpölygött a lelkemben valamiféle katartikus cunami? Mit rontottam el? Mit csináltam rosszul?
Kisvártatva, két kereszteződéssel később rájöttem, hogy miért nem éreztem könnyebbnek a lelkem, ahogyan azt vártam és reméltem. A tehetetlenség, a félrenézés bűntudata jóval több, mint száz forint. Ennyi - akármennyi! - pénzért nem nyerhetek bűnbocsánatot...
Áldott István