Olykor a vesztes is sírhat

Gyarmati Dezső és Székely Éva lánya, Gyarmati Andrea, sokak fiatalkori eszményképe, doktornőként legalább olyan sikeres és népszerű, mint hajdanán úszóként volt. Elég könnyen rátaláltunk, időpontot már nehezebben sikerült  egyeztetnünk a beszélgetéshez. Budapest hetedik kerületének körzeti gyermekorvosa igencsak elfoglalt, azt szereti, ha nincsenek üresjáratok a napirendjében.
- Mindig mozgalmas volt az élete?
- Rám aztán igazán érvényes a mondás: teher alatt nő a pálma. Ha három hónapos szobafogságra ítélnének, akkor is el tudnám magam foglalni. Végre megírnám a könyvemet.
- Könyvet? Miről?
- Régóta dédelgetett álmom egy Spock-típusú, a gyermekgyógyászatról szóló kézikönyv megalkotása. Szeretnék közérthetően írni a leggyakoribb betegségekről.
- Hogyhogy nem sportolói emlékeit írná meg?
- Anyu mindent őszintén elmesélt a családunkról, az úszásról a Sírni csak a győztesnek szabad című kötetében. Visszaemlékezésre legfeljebb majd hajlott koromban vállalkozom. Mit szólna ehhez a címhez: Olykor a vesztes is sírhat.
- Tetszik.
- De, kérdezem én: több évtized távlatából kíváncsi még rá valaki? Bár az kétségtelen, soha vissza nem hozható, boldog része az életemnek. Sokat köszönhetek az úszásnak. Ha öröm ért vagy bánat, nekem ott volt a víz, az uszodába bármikor lemehettem. Néha jól jön egy kis nyugalom; úgyhogy a mai napig rendszeresen járok úszni.
- München, 1972, olimpiai ezüst - ez az ön személyes történelme. Mindazonáltal keserű emlék is, hiszen terrortámadás érte az olimpiai falut, izraeli sportolók is áldozatul estek. Erről szól Steven Spielberg új filmje.
- Sokan nem is hallottak a történtekről. De mi, akik személyes megélői voltunk, nem tudjuk elfelejteni. Társaimmal sétáltam az olimpiai faluban, amikor lövéseket hallottam. Hiába bizonygattam nekik, hogy tényleg lövések lehettek, nem hitték el. Másnap aztán döbbenten vették ők is tudomásul a tényeket. Az egyik áldozat egy magyar származású birkózóedző volt, aki túlélte a holokausztot, majd Izraelben telepedett le. Megfogadta, hogy soha nem lép német földre. Igen ám, de jött a müncheni olimpia, s a birkózóválogatott edzőjeként nem tehette meg, hogy cserben hagyja és ne kísérje el a versenyzőit. Sokáig szabódott, aztán sikerült meggyőzni, végül pedig maga is belátta, hosszú idő telt el a háborús borzalmak óta. S ő volt az első, akit lelőttek... Aztán még egy izraeli sportolót meggyilkoltak, kilencüket pedig túszul ejtették, ám a kiszabadításkor ők is életüket vesztették.
{p}
- A félelem olimpiája volt?
- Engem is megráztak az események, de nem féltem. Tizennyolc évesen, egy olimpiai csapat tagjaként a versenyekre koncentráltam. Tudja, mitől féltem inkább? Hogy nem nyerek aranyérmet. Nos, ez be is következett.
- Gyarmati Andrea a nagy vesztesek egyike.
- Nem gondolnám! Ha nem hittem volna a győzelemben, el sem jutok a döntőig, ám a versenyzők közül mindig csak egyvalaki nyerhet aranyat. Münchenben második lettem. Nincs mit magyarázni, a másik jobb volt.
- Meddig bánkódott miatta?
- Elég sokáig. Igyekeztem kapaszkodókat keresni. A családban tudomásul vettük a történteket, időnként beszéltünk róla. Apu, anyu és első férjem aranyat és ezüstöt is nyert olimpián, próbáltak tanácsokat adni. Ám lehet bármennyire közeli is a kapcsolat, bizonyos helyzetekben legtöbbször magára van utalva az ember. Nem tudom, miként alakult volna az életem, ha győztesként jövök haza. A mai fejemmel még egy olimpiát megpróbáltam volna. De ezen nem érdemes rágódni, mert utána is rengeteg szép és jó dolog történt velem.
- Így volt megírva a sorsa?
- Valószínűleg. Férjhez mentem, bekerültem az orvosi egyetemre, gyermeket szültem. Az is hamar világossá vált számomra, hogy az úszás nem fog hiányozni az életemből, ha én is úgy akarom.
- Mindenképp orvos akart lenni?
- Igen. Egyértelmű volt számomra, hogy gyerekeket gyógyítsak. Egyébként a családunkban egyetlen orvos volt, a nagybátyám. Talán nyolcéves lehettem, amikor komolyabban elgondolkodtam azon, mihez kezdhetnék az úszás után. Apu ugyanis beírta az egyik ajándék könyvembe: "A sport csak egy ideig tart, ki kell tölteni az azt követő űrt." Sok minden szólt az orvosi pálya mellett. Máig örülök a döntésemnek. Persze mehettem volna edzőnek is, de én sose éreztem hozzá indíttatást.
- Gyermekgyógyászként is dobogós akar lenni?
- Meg sem fordul a fejemben. Szeretném a magam erejéből és tisztességéből megoldani a felmerülő problémákat. Sok örömmel jár a hivatásom.
- Jótékonykodik, reklámban is szerepel, töretlenül népszerű.
- Hogy van egyfajta kitüntető figyelem irányomban, hogy az emberek általában szeretnek és megható módon érdeklődnek felőlem, azt életem szerencséjének tartom, igyekszem is megfelelni az elvárásoknak és nem visszaélni a bizalommal. Mindenkivel szívesen elbeszélgetek, még az utcán is, ha megszólítanak.
- Mit szeretnek önben?
- Úgy gondolom, hogy felnőttekkel és gyerekekkel egyaránt nyitott és barátságos vagyok. Soha nem csapom be őket, nem mondom azt a kicsiknek, hogy nem fog fájni, ha például injekciót adok nekik. Persze van bennem egy nagy adag naivitás is az emberek jóságát illetően, ezért aztán időnként érnek csalódások.
- Békében él önmagával?
- Nekem tetszik az élet, még ha hozott mélypontokat is. Megtaláltam a párom, Buday Gáborral, a Gundel étterem vezetőjével több mint két éve vagyunk házasok. Hozott három gyereket magával, nekem is van egy, két unokatestvérem is gyakran van velünk (édesanyjukat elvesztették), úgyhogy szép nagy család lettünk. Hétvégeken együtt vagyunk, ünnepeken pedig még nagyobb körben jövünk öszsze. Az idén saját kezűleg készített ajándékokkal lepjük meg szeretteinket karácsonykor, igyekszünk nem rohangálni egyik boltból a másikba.
- Andrea, boldognak látom...
- Minden jó úgy, ahogy van. Az idő pora belepte a kellemetlen élményeimet is. Őszintén mondom: semmit nem csinálnék másként.