Megfér a kemence a mikróval

Dorottyáról könnyű írni. Mert könnyű vele beszélgetni, hiszen ezekben a beszélgetésekben az ember újraélheti álmait, vágyait, gyerekkorát. Az őszinteség idejét. Egy Pest környéki faluban találkozunk, átmenetileg itt, a felújított, harmincas évekbeli parasztházban telel Dorottya és párja, a házban, ahol megállt az idő. És ebben az időtlenségben, a cserépkályhával fűtött konyhában, jó néhány kutya és macska társaságában mindannyian otthonra találhatunk.
- Pöttyödön hiányzik egy kicsit - mondja Dorottya. - Ő is, mint a világon minden disznó, okos és gyönyörű, pöttyeiből adódóan a keresztségben a Pöttyödön nevet kapta, és most Vindornyalakon múlatja az időt.
- Amikor először hallottam Vindornyalakról, úgy képzeltem, nem is létezik, csak a te valóságodban, meséidben, könyveidben. Mert ilyen nevű hely nincs is.
- Pedig Vindornyalak nagyon is létező falu, Hévíztől tizenöt kilométerre. Az más kérdés, hogy ott csodák esnek meg a földi halandókkal, a kutakban vízi manók időznek, s a csillagok elérhetőek a nyári estéken. Otthonra találtam ott néhány éve, ráleltem arra a helyre, amelyre mindig is vágytam. Gyerekkorom óta szenvedélyesen vonzott a falu. Annál gyönyörűbb dolgot el se tudtam volna képzelni, mint a poros falusi utca látványát, kapirgáló tyúkokkal. És azt a végtelen szabadságérzetet, amit az ember a földtől, a természettől, annak változásaitól magáénak érezhet. Tudod, én minden fontos dolgot, mindazt, amit az életről tudni kell és érdemes, falun tanultam meg.
{p}
- Egy kissé mégis sikerült felborítanod Vindornyalak nyugalmát. Például az állataidat szabadon tartod, sőt Pöttyödönt az utcán sétáltatod.
- Hát igen, talán ez utóbbi volt a legfurább vállalkozásom, amit én a maga legteljesebb természetességében éltem meg. Pöttyödön valójában nagyon jó barát, és közben elfogadó, nyitott, szabad lélek. Elkísér a sétáimra is. De igazad van, ott, ahol az emberek nem hobbiból tartják az állataikat, meglepő kép, amikor az utcán csak úgy sétál egy disznó. Azért van ennek némi üzenete is, úgy remélem. Bár tudomásul veszem, a tehenek, csirkék, disznók táplálékunk forrásai, azt már nem fogadom el, hogy ezért sötét, bezárt helyeken tartsuk őket. Mert az élhető élethez nekik is joguk van. Szóval a ridegtartást részesítem előnyben, amit a faluból már néhányan követni próbálnak. Ez pedig óriási megtiszteltetés a számomra, valójában azt jelenti, elfogadtak. Elfogadtak, mert bizonyítottam, hogy nem feltétlenül csupán egy pesti hóbortos nő ötletei ezek, amelyek úgysem sikerülhetnek.
- És létrehoztál egy vállalkozást, házakat vásároltál, építkeztél, felújítottál, hogy másoknak is megmutathasd mindezt...
- Valami olyasmit álmodtam Vindornyalakra, ami ugyan mindig is ott volt, de hát a varázsos dolgoknak formát kellett adni. Számomra a szénapajta játszóház, padlásán a gyerekek elrejtőzhetnek a felnőttek elől, elbújhatnak titokban, de védetten. A régi, hatalmas, kőből készült disznóólban többszobás babaházat rendeztem be. A vendégházakat igyekeztem eredeti szépségükben, természetes és igen jó minőségű anyagokkal helyreállítani. Ami lassan már a vidéki ember számára sem természetes. Hogy csak egyvalamit említsek: a mi fürdőszobáinkban a padlóburkoló téglából van. A konyhában kemencében lehet sütni; de mellette azért persze van mikrosütő is. Azokat a családokat várom ide, akik háborítatlanul szeretnének feltöltődni. Sétálni, bóklászni a kertben, elfeküdni a szénában, s hagyni a gyerekeket, hogy fára másszanak, régi falusi játékokat próbáljanak ki. Közben persze megélhetjük együtt a meséket, a gyermeklelkű felnőttek is játszhatnak. És így megérthetjük újra, hogy az életet tisztelni illik és kell. Örülök, hogy én még abban a világban élek, amikor láthatom azt, ami a falvak világából megmaradt. S ha mások is látják, talán lassan újra egymásra találnak azok, akik egy nyelven beszélnek.