Lövedékek a nyakláncban

Először a garázsba költözött be Robi gyűjteménye; később néhány tárgy, bútor bebocsátást nyert a házba. Így aztán nincs azon mit csodálkozni, ha a Soós családban a hétköznapi sótartón első világháborús felirat van, s hogy a szecessziós vitrin a legbámulatosabb történelmi emlékeket rejti.
- Itt van ez a két, aranyba foglalt, nyakláncra akasztható medalion, azaz két golyó - meséli házigazdánk. - Az egyik meglehetősen deformált. Egy magyar katonatiszt fejéből operálták ki 1914-ben. A másik, látszólag ép darab ugyancsak az ő háborús emléke, újabb operáció eredménye, de a lövedék nem ért csontot.
- Miért gyűjti őket?
- Ezek a tárgyak, függetlenül attól, hogy honnan származnak, fundamentumok. Alapok, amelyekhez visszatérni érdemes és szükséges. Rájuk nézni és elmerengeni azon, honnan jöttünk, hova tartunk. Hadd meséljek el egy történetet. Egy fogorvos családnál jártam, felszámoltak egy csomó, számukra kacatnak tűnő dolgot. A család fiú tagjai generációról generációra fogorvosok voltak, természetes volt, hogy a rendelőben őrizték a régi, gyönyörű fogászati eszközöket. Aztán abban a szobában, ahol a kidobásra ítélt családi iratok, papírok, dokumentumok szőnyegként hevertek a földön, rátapostam egy régi fényképre. Felvettem. Hagyd csak, mondta erre a fogorvos, szemét. Ez az állítólagos szemét, mint később kiderült, családjának egyik tagját ábrázolta. Elhoztam ezt is. De nagyon sokáig gondolkodtam azon, vajon mit érhet az ember az emlékei nélkül, a felmenői emléke nélkül. Hát hova nézzünk vissza, ha magunkat akarjuk megismerni?
- Tulajdonképpen mikor kezdődött a gyűjtőszenvedély?
- Nem is én, édesanyám kezdte a sort még az ötvenes években. Mindig tudta, hol vannak a faluban, a tanyákon olyan kidobható semmiségek, amelyek számunkra értéket képviseltek. Felkutatta, megvette őket, sokszor ajándékba is kapott belőlük. Engem valamikor hétéves koromban kerített hatalmába a gyűjtés. Az egyik osztálytársam egy szép, régi faliórát árult hatvan forintért. Nagy pénz volt az akkor, hazajöttem, elmeséltem anyámnak, aki rögtön azt mondta, hogy sok. De nekem akkor már az az óra kellett. Hetekig alkudtam a fiúval, végül egy ötvenesért megkaptam. Hát ez volt gyűjteményem első, saját darabja. Aztán jöttek a mindent meghatározó könyvek, amelyből nagyon sok volt otthon is, de nekem még több kellett, gyűjtöttem a sorozatokat, majd az árjegyzékeket. Ámulatba ejtett például az is, hogy egy századfordulós árajánlat egy forradalmian új vegyszerről milyen gyönyörű papíron, kalligrafikus írással megcímezve tisztelte meg a címzettet. Azért szeretem a gyűjteményeimet, mert lelassítanak. Arra kényszerítenek, hogy leüljek, nyugodtan szemléljem őket, elképzeljem, milyen lehetett abban a világban élni. Rá kellett jönnöm például, hogy hiába erőlködünk mi itt, a XXI. században, már minden kitaláltatott a századfordulótól a húszas évekig. Praktikumban, szépségben, formában. Na persze nem a technikai vívmányok, de a tárgyak tekintetében mindenképpen. Ezért kellene megbecsülnünk őket.
- És ez a csodaszép szenteltvíztartó-gyűjtemény?
- Tulajdonképpen tetszenek a darabok, ma már néhány ritkaság is akad közöttük. De a gyűjtése ugyancsak praktikus okokkal kezdődött: kisméretűek, elég egy üres falfelület, hogy gyűjteménnyé válhassanak. Ma már legkevesebb száz darabom van, két egyformát nem találsz közöttük. Képzeld, a fiam mostanában lelkesen alkuszik faragott tajtékpipákra és cigarettaszipkákra. Csak éppen ő már az interneten keresgél.