Tűrniük kell mindig a nőknek

Hol a világ közepe? - kérdi Vajda Mária a parasztszerelemről írott könyvének címében. A válaszra a népdalban talált rá: "A világ közepe ott van, ahová a botom szúrom." Ez pedig nem más, mint a nő öle. Hazánkban elsőként a néprajzkutatónő nyúlt e pajzán és szinte mindenkit foglalkoztató témához, ráadásul a hetvenes években, amikor a szexuális magatartással kapcsolatos kérdéseket álszenteskedés és tabu övezte.
Párkapcsolatok sora megy tönkre napjainkban idő előtt épp a szexuális élet zavara miatt. Vagy a férfi impotens, vagy a nő elutasító, vagy csak nincsenek egymásra hangolódva, nem illenek össze. Adódik a kérdés: mitől volt holtig tartó a házasság régen?
- Ma szabadabban élnek az emberek, egy-két komolyabb összezördülés után pedig máris szóba jön a válás - mondja Vajda Mária, a debreceni Déri Múzeum főmunkatársa. - Egyesekben óriási az önmegvalósítási vágy, s eltűnőben van az egymás iránti megértés, a másikra való odafigyelés igénye. A testiség önmagában semmi, nem okozhat örömet, ha nem ismerem a másik szokásait, vágyait. Régen a házasélet fegyelmezettséget, beletörődést és az adott közösségnek megfelelő viselkedést kívánt. A parasztemberek bölcsen azt vallották: kanál tányércsördülés nélkül nem esik. Ha jól összevesztek a házaspárok, hamar ki is békültek, s a haragjuk napnyugtával elmúlt. Az öregek úgy tartották: ha valaki bérbe adta a farát, akkor tartsa.
Vagyis bármi történt, a nőknek tűrniük kellett, ami generációról generációra beléjük nevelődött. És ezzel együtt a kiszolgáltatottságukat is. Elválni csak különösen indokolt esetben lehetett, és csakis akkor, ha az egyház hozzájárult. Egy elvált asszonynak egyébként sem volt túl sok lehetősége, legfeljebb szégyenszemre hazamehetett az anyja nyakára. Mi a helyzet ma? Csak a saját lelkiismeretünkkel kell elszámolnunk, ráadásul az elvált nőket senki nem ítéli el, nem közösíti ki.
Régen nem nagyon verték nagydobra a férfiak bármiféle szexuális problémáját; ha mégis előadódott ilyesmi, külső okokban keresték rá a magyarázatot. Többnyire a rontásban. Az elhagyott kedves például elvitte hűtlen szerelme hajszálát a boszorkányhoz, aki kilenc görcsöt kötött arra, s ettől odalett az ember férfiassága. Volt, hogy a férfi el is ment a gyanított rontáskérőhöz, oldja fel azt. Ettől a parasztember lelke megkönnyebbült, s máris elmúlt a merevedési zavar.
Közügy volt az is, hogy a menyasszony és a vőlegény között megtörténjen a szexuális aktus, az ifjú férj képes legyen rá. Összezárták, biztatták őket, aztán megnézték a nászéjszaka nyomát a lepedőn. Minden a nász sikeréről szólt: hogy legyenek utódok, s ne haljon ki a falu lakossága.
De mi történt akkor, amikor a házasságban az asszony nem a férje kénye-kedve szerint adta oda a farát? "Hagyd magad, hamarább szabadulsz!" - mondogatták egymásnak a feleségek, hozzátéve, ha a férfi akarata nincs meg, akkor az ajtófélfa sincs a helyén. Vagyis ha a férj haragszik, akkor sem a nő, sem a család nem lehet nyugodt. Így az asszonyok jól felfogott érdeke volt, hogy teljesítsék házastársuk kívánságát.
{p}
A paraszti világban egyébként a házasság fő mozgatója az összefekvés és a családalapítás volt, a legfőbb érték pedig a föld. A falusi asszonyok többsége egy idő után már nem vágyódott a szexuális életre, mivel egész nap dolgozott, sorra szülte a gyermekeket. Ráadásul a védekezés módját sem nagyon ismerték, s féltek az újabb teherbeeséstől. Ezért gyakran előfordult, hogy a férj éjszakára kiköltözött az istállóba, mert ha nem feküdt az asszony mellett, kevésbé érzett késztetést az enyelgésre.
- Régen sokkal lényegretörőbbek voltak a falusi házaspárok, mint mostanság a városi emberek - állapítja meg Vajda Mária. - A férjek nem sokat rimánkodtak a feleségüknek, inkább a gyors kielégülésre törekedtek. Az volt a fontos, hogy a férfinak jó legyen, "a természet elmenjen tőle". A tisztességes feleség szerepkörébe nem is fért bele, hogy élvezze az együttlétet. Az akkori lakáskörülmények között, amikor több generáció élt egy fedél alatt, mód sem volt a nyugodt együttlétre. Máskor viszont, ha üres volt a ház, lehet, épp kenyérdagasztás közben kívánta meg a férfi a feleségét. Felemelte a szoknyáját, az asszony meg békében "hagyta magát". Amelyik férfi tehette, házassága első idejében szinte mindennap legalább kétszer közösült a feleségével. Az idő múlásával csökkent a vágy, de még az sem volt ritka, hogy hatvan-hetven éves korban rendszeres nemi életet éltek a falusi emberek. Egészségesebbek, kiegyensúlyozottabbak is voltak, mint a magányosan élők. Az egyes közösségek a szerelmet minden csodájával együtt mégis súlytalan dolognak tekintették, amely az udvarlás idején volt rendjén való, nem a házasságban.
A férfiak körében egyébként a kíváncsiság is erősen érvényesült, s biológiai adottságuk miatt velük mindig elnézőbbek voltak, ha félreléptek. "Az ürge se jár egy lyukra" - tartották róluk. A szegényparasztok lányai között például sokan voltak, akik szolgálóként keresték a kenyerüket, és többen közülük "jóban lettek" a gazdával vagy a fiatalúrral. A gazdaemberek közt az is általános volt, hogy a béresek feleségeivel háltak, akik ugyancsak nem mondhattak nemet. A felszarvazott férjek, a béresek általában némán tűrték a megaláztatást, mivel így jobban ment a család sora. Az is gyakran előfordult, hogy a gazda egyre csak környékezte a menyecskét, de ő nem akart engedelmeskedni, mire a férj azt mondta a feleségének: nem kopik "az" el, csak fiadzik.
Balmazújvároson is, akárcsak az ország más nagyobb falvaiban, nagy népszerűségnek örvendtek a külön utcákban kijelölt bordélyházak - vagy ahogy a közösség nevezte, a kuplerájok -, ahol kéjelgési szabályrendelet és orvosi ellenőrzés mellett dolgoztak a kéjnők. Hozzájuk elsősorban a legények jártak, főként vasárnap és ünnepnapokon, hogy házasságkötés előtt ne nyüstöljék a tisztességes lányokat. Hajdanában még olyik feleség is elnézte, ha az ura bordélyházba járt, mivel addig sem őt "piszkálta". Ráadásul ez nem jelentett szégyent és megcsalást, mivel nem volt következménye, nem járt érzelmi kötődéssel, s a kéjnők a családok összetartozását sem veszélyeztették.
{p}
A következő részletek Vajda Mária: Hol a világ közepe? című könyvéből valók:

"A szomszídunkba lakott egy nagygazda, oszt annak vót egy szem jánya, de azt úgy tartották, szinte kalickába. Na mikor oszt firhe ment, a szerencsétlen pára annyira buta vót, hogy úgy ahogy vót hazaszaladt az anyjához, hogy mit akar tüle az ura. Az anyja meg ahelyett, hogy megmagyarázta vóna neki a házasílettel járó kötelessígit, kiállt az uccára, oszt elkezdte kiabálni, hogy a jányumbul ne hulljon mindig a gyerek... Utána még hozzám is akarták adni a jányt. Dehogy kellett nekem. Végül oszt egyedül öregedett meg..."

"Amikor csak lehetett, mindegy vót nekem, hogy este vagy nappal, én megcsináltam az asszonyt. Még íccaka is felébredtem, sokszor mán az asszony tetejibe vótam. Hát például én kijártam egy határszílre a juhval. Hazajöttem vasárnap, hát olyan is megtörtínt, mán szígyellem kimondani, hogy megberetválkoztam, megtisztálkodtam, az aszszony meg főzött. - Na ebídeljünk! - mondta az asszony. De én nem tudtam ebídelni, míg meg nem lűttem az asszonyt, mert sehogy se akart a komagyűjtőm a nadrágomba térni. - Gyere mán! - mondom az asszonynak, majd eszek ótán, csak elébb vígezzük mán el a dógunkat. Megvígeztük a dógunkat jól, jóllaktam, oszt mentem kifelé a juhokho..."

"Hát szolgálónak olyan jányok mentek, akiknek büdős vót a határba a munka, meg szerettek jókat enni, szíp ruhákba járni, páváskodni. Ezek közt osztán sok olyan vót, hogy jóba lett a fiatalúrral vagy a gazdával. Ezeknek osztán jobban ment a sorsa. Az úr mindig adott nekik pénzt, tellett pomádéra, jobb ruhára. Mikor meg hazajöttek a faluba, ment ruluk a szó. De azír amék csendbe csinálta, hogy nem tudódott ki rula, itthon koszoruson esküdött, oszt rendes asszony lett belüle, pedig ki vót mán próbálva, alaposan."

"A férfinak az akaratát be kell tőteni, amék olyan, hogy nem enged. Például az én uram nagyon pedáns vót abbul a részbül, ha én azt mondtam, hogy most nem, akkor nem. Meg, hogy a gyermekágyamban az engem nem bántott vóna. De vótak olyan valakik, hogy nem várták még a két hetet se, mán akkor csinálták... Tudja, én nagyon szerettem összebúni az urammal, mert nagyon jó a. Ami jó a nem vót rossz, ami jólesik a meg nem fáj. Csak én tudja, azír mindig fíltem tűle, mert fíltem, hogy kettő fekszik, három kel, hát hogy megint besikeredik egy gyerek..."